Nyűg és nyűglődés

A cseperedő kissrác vagy kislány az udvaron, a téren, a strandon, a testnevelésórán labdázik, meglátja benne a tehetséget az elfogult szülő vagy az elfogulatlan szakember, és már viszi is. A klubban a játék komoly napi elfoglaltsággá válik, jönnek a meccsek, a gyerekekért mindenre képes edzők, a társak, a győzelmek, a közösen elviselhetőbb és szintén élménnyé, de legalábbis hasznosítható tapasztalattá nemesülő vereségek. Az egyesület profi szerződést kínál, az immár hivatásos sportoló a szerencse fiának érzi magát. A hobbija lehet a munkája, ráadásul szépen meg is él belőle, jobban, mint bármi másból, amihez kevesebb kedve és képessége lenne. Az új cél a válogatott, az olimpia, a külföldi kérő – esetleg itthoni sztárcsapat –, és ha mindez megvalósul, kerek a világ. Később a befutott klasszis nyilatkozataiban szívesen emlékezik meg arról, hogy karrierjét a kitartásának, a családjának, az iskolájának, a nevelőedzőjének köszönheti.
Magyar sportoló a hazáját nemigen illeszti bele ebbe a felsorolásba. Pedig attól kapta a legtöbbet. Mindent. A családot, az iskolát, az edzőt, az egyesületet. A megélhetést. Nem hűtlenség vagy feledékenység ez, inkább az időnek és a helynek megfelelő gondolkodásmód, kor- és „helyszellem”.
Ez az oka annak, hogy a zeniten éppen túljutott hazai menőben előbb-utóbb nagy valószínűséggel felvetődik: lassan le kellene mondani a válogatottságot. Az indokok változatosak. Fáj itt, fáj ott, oda a nyári szünet, jó lenne több időt tölteni a gyerekekkel, a klub fizet, ezért joggal követel teljes odaadást, a sérülésveszélyt nem kompenzálják megfelelő biztosítással. Szóval nyűg az egész.
E nyűg mögött nem is látszik a kivételezettnek járó lehetőség. Hogy amikor már nem hordozzák körbe a zászlót, nem szól a verbunkos, Kossuth Lajos nem járja az Alföldet toborzóbeszédeivel, azaz a mai áttételes világban a sportoló számára adatik meg a legközvetlenebbül, hogy a hazáját képviselje. És nem is kell az életét áldoznia érte, megteszi néhány heti felkészülés, egy-két torna, pár mérkőzés. Elég azt csinálnia, amit szeret. Vagy valaha szeretett.
De manapság már ez is sok, vállalhatatlanul sok. Nálunk. Mert mondjuk szerb vízilabdázó kétféleképpen maradhat ki a válogatottból: vagy befejezi a pályafutását, vagy nagy bánatára kihagyják. Mégsem Benedek Tibort, a magyar pólósok kétszeres olimpiai bajnok csapatkapitányát akarjuk ellenpontként beállítani, hisz rajta kívül említhetnénk a sikerbe vagy kudarcba belefáradt, esetleg egy-egy kapitányra megneheztelt futballistákat, kézi- és kosárlabdázókat.
A magára hagyott szakvezető szinte soha nem csapata lelki, hanem sportszakmai erejét félti, ezért nem azt üzeni, te már nem is kellesz többé, hanem azt, még mindig nagyon kellenél. Az elkóborolt bárány olykor vissza is talál, mint most Gulyás Róbert és Dávid Kornél, akik – miután megnyugtatóan rendezték a biztosításukat – kettesben 44 pontot dobtak kedden a svédek ellen 75-68-ra megnyert férfi kosárlabda Eb-pótselejtezőn.
Hiába, velük teljes a válogatott. Ez nem vitás. Bár inkább nekik és társaiknak kellene megérteniük, megérezniük, hogy ők is csak a válogatottal teljesek.