Magána(u)kció

Tegnap nem árverezték el Angliában Puskás Ferenc ereklyéit. Még szép, hogy nem – vághatnánk rá, hiszen normális helyen és időben ez nem hír. Csakhogy 2005 Magyarországán majdnem az lett; kérdés, ki miatt, mi miatt?
Nem könnyű válaszolni, hiszen a felelet kétféle lehet: hamis vagy egyszerre önmarcangoló és tabudöngető. Maradjunk inkább az utóbbinál. Annyit kiindulásként kijelenthetünk, a számos alkalommal és jogosan ostorozott hazai sportvezetés, a Nemzeti Sporthivatal vagy a Magyar Labdarúgó-szövetség a konkrét ügyben, szűken vett értelemben vétlen. Hiszen Puskás Ferencné senkit nem értesített arról az egyre érlelődő elhatározásáról, hogy áruba bocsátja férje pályafutásának emlékeit; az NSH és az MLSZ ezt megelőzendő és megakadályozandó, így legfeljebb annyit tehetett volna, hogy adott időközönként, mondjuk naponta érdeklődik, nincsenek-e véletlenül Öcsi bácsi feleségének efféle szándékai.
A döntés és a kivitelezés Puskás Ferencné felelőssége. Amit mi, átlagmagyarok nem kérhetünk számon rajta, aki viszont megtehetné, az nincs abban az állapotban, hogy valaha is megtegye. Részletkérdés, hogy nem Erzsébet asszony tárcsázta fel egyszer csak a Bonhams központi számát, a közvetítő és ötletgazda bizonyos Szendrey Viktor vagy Viktor Szendrey volt. A család barátja – ezt tőle tudjuk –, akitől a közelmúltban volt alkalmam olvasni egy cikktöredéket. Ebben a szerző egy 1981-es emlékét eleveníti fel: ekkor találkozott Puskásékkal Londonban, méghozzá az angol–magyar vb-selejtező alkalmával, amelyről szerinte az angolok kijutottak az 1982-es világbajnokságra, a magyarok ellenben kiestek. Mivel a valóságban Mészöly Kálmán válogatottja biztos csoportelsőként és vb-résztvevőként érkezett 1981. november 18-án a Wembleybe, a Szendrey-életmű megismerését e ponton befejeztem, hiszen az embernek nincs ideje mindenféle sületlenségre. Az illető jelen ügyünk szempontjából is csupán annyiban érdekes, hogy a magyar futball ilyen alapos ismerőjeként és tisztelőjeként is rábírhatta Puskásnét az a(u)kcióra. Vajon hogyan és miért?
Innen kezdődik közös felelősségünk. Mert ahhoz, hogy az egykori világklasszis felesége eljusson a Bonhamsig – miközben elhatározásában szerencsére és természetesen nem egzisztenciális okok vezették –, úgy kellett vélekednie, hogy a licitálásra bocsátandó ereklyék nem pótolhatatlan, nem egyedi értékek. A férjének sem, neki sem, Magyarországnak sem. Mi persze csak ez utóbbi miatt tarthatunk önvizsgálatot.
Tartsunk is. Hisz leghíresebb és legismertebb honfitársunk évek óta, betegsége kezdetétől fogva elfeledett emberként él közöttünk. És ha ezt cáfolandó forintosítani kezdjük, hogy honnan, mikor, mennyit kapott, még nagyobb méltánytalanságot követünk el vele – és talán magunkkal – szemben. Mert onnantól kimondatlanul is úgy tekintünk Puskásra, mint mondjuk az utolsó élő mamutra, amelynek egyetlen érdeme a puszta léte, amit ráadásul nekünk köszönhet. Úgyhogy büszkén lajstromozzuk: „tartása” megoldott, ellátása, élelmezése elsőrangú, szakszerű felügyelete nem hagy semmi kívánnivalót.
Ebbe a vonulatba illeszkedik, hogy a november 2-re kitűzött árverés hallatán minden hivatalos fórum sajnálkozott és „önfelmentett”; most már úgysincs mit tenni. Aztán kiderül, hogy dehogynem. Jön valaki, egy a tízmillióból – most az egyszer ne mondjunk tizenötöt –, történetesen a szaknévsoros Bodnár, és az egész gyűjteményt kivásárolja. Nem fondorlattal, nem magyar partnerei kalkulálható idiótaságát kihasználva, hanem törvényesen, az angoloktól. Csak pénz kell hozzá és ész. Meg lélek is. Egyikből sem kevés, de jóval kevesebb, mint amennyi a hazától elvárható lenne.
Szerencse, hogy Puskás Ferenc mindebből már semmit sem érzékel. Ha érzékelne, valószínűleg a történet minden szereplőjét szokásos stílusában küldené melegebb éghajlatra. De éppen attól, hogy nem teszi, nem teheti, minden pillanatban illendő úgy cselekednünk, gondolkodnunk, mintha még tehetné.