Könnyen gyógyuló lelki és testi sebek

S Ú L Y E M E L É S Földi Imre úgy érzi, Grosics Gyula előtt, de semmi esetre sem ellenében lett a Nemzet Sportolója. Az olimpiai, világ- és Európa-bajnok kiválóság eddigi legrangosabb kitüntetésének tartja a büszke címet. Bár a közelmúltban műtéten esett át, és újabb beavatkozás vár rá, jó egészségben, jó kedéllyel készül arra, hogy mint egész életében tette, segítse a magyar súlyemelést.

Műtéten esett át a közelmúltban, ezért mindenekelőtt hadd kérdezzem meg, rendbe jött-e már az egészsége?
– Nem kell ebből a lágyéksérvműtétből akkora ügyet csinálni. Két hete műtötték az egyik oldalon, két hónap múlva jön a másik. Szerencsére mindig nagyon hamar felépültem. Versenyzőként sem tartott sokáig egyik sérülésem sem.
– Kitüntették már a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével, Olimpiai Érdemrenddel, Magyar Örökség-díjjal, a Magyar és a Nemzetközi Súlyemelő-szövetség pedig az elmúlt évszázad súlyemelőjének választotta. Elismerései sorában hová helyezi, hogy immár a Nemzet Sportolója is?
– Idehaza mindenképpen az első helyre kívánkozik, mert nemcsak néhány ember, egy szövetség, hanem az egész nemzet elismerését fejezi ki. Nagyon meghatódtam, amikor Lamperth Mónika miniszter asszony és Gyurcsány Ferenc kormányfő személyesen hívott fel azzal, hogy elfogadva a társak jelölését, engem is a nemzet sportolói közé emeltek.
– Zokon vette, amikor a kormányfő, akkor még sportminiszterként, 2004-ben nem jelölte a tizenkét fős társaságba?
– Nem tagadom, számítottam rá, hogy engem is beválaszt. Úgy érzem, az eredményeim alapján már akkor is ott volt a helyem. Ám voltak olyan sportágak, amelyekből több kiválasztott is kikerült, így én akkor még lemaradtam.
– Ön most kire szavazott volna?
– Grosics Gyulára. Szerintem a többieknek is kettőnk között kellett dönteniük. Gyula kiváló kapus volt, igazi legenda, ezenfelül nagyszerű ember, akihez jó barátság fűz. Remélem, nem haragszik meg azért, hogy rám esett a választás.
– Mind az öt olimpián ugyanúgy légsúlyban, az ötvenhat kilogrammosok között versenyzett, s ma sem tűnik többnek. Sohasem jelentett gondot a fogyasztás?
– Hadd javítsam ki, a kezdetektől, első versenyemtől fogva huszonöt éven át mindvégig a légsúlyúak között szerepeltem. Most már évek óta ötvennyolc kilót nyomok, tehát nem lenne gond hoznom az ötvenhatot, akkoriban viszont rendre hatvanháromról kellett lefogynom, ami nem volt könnyű feladat.
– Mikor és hogyan kezdődött páratlan pályafutása?
– Már gyerekkoromban kitűnt, hogy erős vagyok, de ebben nem volt semmi meglepő, hiszen a családban anyai és apai ágon is mindenki ilyen tömzsi és erős, mint én. A lányom is örökölte ezt az adottságot, így nyerhetett tizenhat Európa-bajnoki címet. Szerencse is kellett ahhoz, hogy egyáltalán sportolhassak. 1955-ben, tizenhét évesen beiratkozhattam a tatabányai vájárképzőbe, ami akkoriban nagy lehetőséget jelentett. Egyúttal lejártam a helyi súlyemelőklubba, s hamar kitűnt, hogy van érzékem a sportághoz. Egy év után már kevesebbet kellett dolgoznom, a római olimpia után, ahol hatodik lettem, pedig már csak a sportolással kellett törődnöm.
– 1964-ben Tokióban és 1968-ban Mexikóvárosban is balszerencsésen maradt le az aranyéremről, és lett ezüstérmes. Megfordult a fejében e két olimpia után, hogy abbahagyja?
– Szó sem lehetett róla. Ha netán én így is döntök, a társak, barátok, szurkolók nem hagyták volna. Mindenki rendkívül lelkes volt, és biztatott: legközelebb sikerülni fog. Pedig tagadhatatlan, 1964-ben és 1968-ban is elkeseredtem. Talán Tokióban még jobban.
– Pedig Mexikóban azonos eredménnyel, csupán nagyobb testsúllyal szorult az iráni Nassiri mögé.
– Igaz, Tokióban viszont az orosz Vahonyin szerintem érvénytelen gyakorlattal került elém. Úgy éreztem magam akkor, ahogy az Aranycsapat érezhette 1954-ben, amikor a világbajnoki döntőben 3-2-nél nem adták meg Puskás szabályos gólját.
– Önt legalább vigasztalhatta az 1972-es diadal. Ha 1976-ra nem törlik el a nyomást, és továbbra is három fogásnemben zajlik a verseny, Montrealban is érmes lett volna?
– Azt hiszem, igen, mert a nyomás volt az erősségem.
– Manapság a dopping meglehetősen beárnyékolja a súlyemelést. Az ön korában is voltak gyanús esetek?
– Először 1970-ben merült fel a doppingkérdés. Az amerikaiak az ohiói világbajnokságon megvádolták az európaiakat, hogy doppingolnak. Bizonyítékokkal akkor senki sem tudott szolgálni.
– S mi a véleménye a közelmúlt eseteiről, amelyekben a magyarok is érintettek voltak?
– Nem lepett meg, a sportágat, sajnos, átszőtte a dopping. Azon dolgozunk, hogy olyan tehetséges magyar csapatot kovácsoljunk, amelynek tagjai tiszta eszközökkel készülnek.