Hány kilométert úszott ma reggel?
– Inkább heti adagról beszélnék, általában húsz kilométert úszom, és százat futok. A napi adagok kicsit eltérhetnek, de öszszességében ennyit „lenyomok” hetente.
– Szép távok, de hol marad a kerékpár?
– Ilyenkor nem ülök nyeregbe.
– Még az enyhe időjárás sem csábítja tekerésre?
– De, az idő abszolút alkalmas a kerékpáredzésekre, csakhogy nekem más elképzelésem van ezzel kapcsolatban. Nekünk, magyaroknak ebben a számban a legkisebb az elmaradásunk, minket általában úszásban és futásban vernek meg. Úgy vagyok vele, hogy előbb fussuk 31 perc alatt a tíz kilométert, utána üljünk csak bringára. A kerékpár 40 kilométere esetleg hegyes pályán boríthatja fel az erőviszonyokat, ahogyan Athénban is, de a Világkupa-versenyek kétharmadánál – amelyek rendre síkon zajlanak – nem sok jelentősége van.
– Athénban tüszős mandulagyulladás és az ezzel járó láz miatt el sem indulhatott. Mi történt pontosan?
– A betegségem miatt valóban lemaradtam életem második olimpiájáról, pedig kijutottam. Az orvosi konzílium nem javasolta az indulásomat, sőt akadt, aki a verseny után azonnal kilátásba helyezett volna egy szívbillentyű-műtétet. Igaz, ebben volt némi elrettentő fekete humor, de én sem láttam értelmét, hogy hetvenszázalékos állapotban – ha voltam egyáltalán annyiban – elinduljak a versenyen, ráadásul a pálya is brutálisan kemény volt. Akár maradandó károsodást is szenvedhettem volna a 42 fokos melegben, ezért úgy döntöttem, nem leszek szívbeteg az esetleges 40. helyezés miatt.
– Kellemesebb emlék az első olimpiája 2000-ből, hiszen a 30. helyen végzett Sydneyben. Megfelelt az előzetes elvárásoknak ez az eredmény?
– Az eredménnyel elégedett vagyok, reális volt. Athénban kellett volna a 20. hely körül végeznem.
– Következhet a harmadik nekifutás, Peking. Ön szerint mekkora az esély arra, hogy ne egyetlen magyarként rajtoljon a férfimezőnyben?
– Nagy számolgató vagyok, készítettem statisztikákat a saját és társaim lehetőségeiről is. A rajtam kívül versenyben lévő fiúk sajnos az utolsó szalmaszálba kapaszkodnak, és szerintem tudják, hogy borzalmasan nagy bravúrra lenne szükségük. A lányokkal együtt jelenleg részvételre esélyes három magyar közül magamat érzem a legbiztosabbnak. Ha hárman kijutnánk, azt nagyon nagy teljesítménynek tartanám.
– Az anyagi lehetőségek, illetve a központi vagy szponzori támogatás mértéke hogyan befolyásolják a versenyképességüket?
– Annyira nem gazdag a sportágunk szövetsége, hogy bővebb keretet komoly szinten támogasson, ezért csak a közvetlen élvonal részesül érdemi anyagi segítségben, ami 10-12 versenyzőt jelent. A nehézségek miatt próbálunk költségtakarékosan működni, olcsóbb edzőtáborokat választani. Bár itt is akadnak furcsaságok: a februári tunéziai edzőtábor költségeit annak ellenére én állom, hogy szinte biztos olimpiai induló vagyok. Hetvenezer forintot kellett befizetnem, ezzel kapcsolatban hamarosan írok is egy levelet a szövetségnek. Mert ráadásul a tavalyi jó szereplésemmel spórolok is a költségvetésből, ugyanis nem feltétlenül kell indulnom a hátralévő Világkupa-versenyek mindegyikén.
– Azért akadnak szponzorok, amelyek látnak fantáziát a triatlonban?
– Egyre jobb a helyzet, a miskolci klubom névadó szponzora lesz a közeljövőben egy biztosító- társaság. Én sem panaszkodom, mert egyéni támogatóm is van, aki megveszi a biciklit számomra. De mi is próbálkoztunk támogatók megnyerésével. Budapesten a III. és a XI. kerületben érdeklődtünk, mert itt van triatlonosélet, de hamar letettünk erről, hiszen a számadatok kijózanítóak voltak. Az egyikben évi 7, a másikban 11-12 millió forintot költenek sportra az önkormányzatok. Az elnyerhető összeg, mint később kiderült, 50–100 ezres nagyságrendű lett volna. A különbségek érzékeltetése végett csak annyit: Miskolcon az önkormányzat 210 milliót fordít a sportra, a versenykerékpárom pedig körülbelül egymillió forintba kerül, azaz a budapesti kerületi támogatásból a kerék-racsnit sem tudnám rá megvenni. El kell fogadni, hogy a fővárosban élő emberek nem lokálpatrióták, nem kötődnek lakóhelyük sportklubjaihoz, ezért a vezetőknek nem is érdekük a sport felvirágoztatása a kerületekben.
– Ki adja ezek után a fejét arra manapság, hogy triatlonosnak álljon?
– Hármunk közül, akik most válogatottak vagyunk, már mindenki 1992-ben kerettag volt. Nem egy, hanem ötgenerációnyi utánpótlás tűnt el, ezért még mindig mi jelentjük az élvonalat. Szabó Zita például ’91-ben ifi Európa-bajnok volt, én pedig ’94-ben már felnőtt válogatott. De hol vannak azok a gyerekek, akiknek fel kellett volna azóta kerülniük?
– Ez az, hol vannak?
– Magyarországon csak az olimpia számít. Pénzt csak arra költenek, aki indul az olimpián, így minket nem tudtak megelőzni a fiatalok, ez el is kedvetleníthette őket.
– Ettől még egy-két fogást, taktikai elemet elleshetnének. Kikérik a véleményét?
– Én is furcsállom, talán nem is fogja elhinni, de még egyetlen ember sem jött oda hozzám a fiatalok – sőt a versenyzőtársaim közül sem – megkérdezni, én miként edzek és készülök. Igaz, én is a saját tapasztalataim alapján dolgozom, magamnak fejlesztettem ki az edzésmódszeremet. A rutinomnál fogva egy-két hónap alatt olyan állapotba tudok kerülni, amiért másoknak sokkal tovább kell gürcölniük. A tapasztalat ebben a sportágban sokat számít, be kell érni az igazán jó eredményhez.
– Ön most 31 éves. Triatlonban mikortól váltja fel a rutinos jelzőt az öreg versenyző kifejezés?
– A triatlon nem a húszévesek sportja, Sydneyben akadt 42 éves induló is. Ami engem illet, Magyarország 2010-re megkapta a vb-rendezés jogát, odáig mindenképpen illik folytatnom. Ahogy pedig magamat ismerem, talán még 2012-ben Londonban is ott leszek.
Kapu Tibor
Emlékérmét bocsát ki az MNB Kapu Tibor űrutazásának tiszteletére
