Nem éppen a szebbik arcát mutatja a Kincsem park szombaton délután. Esős, szeles az időjárás, ráadásul igen hideg van. A fogadók is inkább az új tribün belsejében kialakított meleg helyiségben, a büfé és a fogadóablakok között ingáznak, nagy részük csak a kivetítőn keresztül követi a kinti eseményeket. A harmadik futam indulói róják a bemelegítő köröket, köztük Kőbán Rita. A lóversenysport itt zajló két formája az ügető és a galopp, az előbbi vendégköre a családiasabb, kisebb, ide inkább a régi motorosok jönnek. Őket már nem üti szíven, hogy a percek múlva rajtoló mezőnyben a kétszeres olimpiai bajnok kajakos is starthoz áll. Kőbán Rita immár ötödik éve hajt az ügetőn. Még az ősszel elhunyt zsokélegenda, Kállai Pál csalta ki az azóta már fogalommá vált ügetőszilveszterek egyikére, ahol az év utolsó napján a profi hajtók mellett ismert emberek, színészek, sportolók is sulkyba ülnek. Kőbánt annyira megfogta a miliő, hogy itt ragadt, kiváltotta az amatőr hajtói engedélyt, és versenyszerűen kezdte űzni ezt a sportot.
„Egyessel Jóreménység, hajtója Kőbán Rita. Kettessel…” – töri meg a futamok előtti általános morajt a hangosbemondó. Az emberek, akik ez idáig csak beszélgettek, hirtelen a fogadóablakok felé veszik az irányt. Az eddig sem csendes terem pillanatok alatt zsibongó csatatérré változik, a kombinációk, tippek, számok, nevek, csak úgy repkednek az ablakok között. Az 1980 méteres futam a mostoha körülmények, a felázott, homokos pálya ellenére jó iramot hoz. Jóreménység kicsivel leszakadva, a két vezető ló mögött biztosan tartja harmadik helyét, amikor a verseny felénél felér mellé ellenfele. Már-már meg is előzi Kőbánt, amikor a hajtó minden igyekezete ellenére a ló ugrik – ügetésből galoppba vált –, ezért diszkvalifikálják. Jóreménységen meg sem látszik versenytársa bakija, továbbra is magabiztosan üget a cél felé. A szpíker szinte levegővétel nélkül harsogja a másodpercenként változó sorrendet, növelve a feszültséget. Érik a meglepetés, amikor a lovak a célegyenesbe fordulnak, a korábban „szélső esélyként” számon tartott Jóreménység a harmadik helyen üget a cél felé. Azonban a lóverseny kiszámíthatatlanságát alátámasztva a mezőny hátsó része újítani tud a célegyenesben, így az erősebb fizikumú lovak, amelyeknek láthatóan jobban fekszik a vizes, már-már mocsaras pálya, mint a kisebb testű fiatal Jóreménységnek, lassan megelőzik Kőbánt és lovát, akik így a mezőny második felében futnak be a célba.
A futam után az istálló előtt megható jelenet játszódik le. A hajtó, sulkyjából kiszállva, ott áll lova előtt és két kézzel átkarolva a fejét simogatja a homlokát. Nem dühös az elszalasztott lehetőség miatt, megveregeti lova nyakát, majd mosolyogva, a sártól csapzottan mondja: „Ez a realitás, Güzme (Jóreménység beceneve) először futott ilyen talajon, és ráadásként nagyon erős mezőny jött össze. De nincs gond, tanulnunk kell mindkettőnknek, az az igazság, hogy egyikőnk sem nagy sármenő.” Ha hozzáteszszük, korábbi gazdái már lemondtak Güzméről, vágóhídra szánták, ám Kőbán Rita megmentette, befogadta, sőt újra versenyezteti, az talán mindennél pontosabban leírja az olimpiai bajnok kötődését a sportághoz, az állatokhoz.
Miközben gondosan, szakszerűen, „kicsomagolja” a többcentis, vastagon ráragadt sárból a lovat, mozdulatain látszik, nem először csinálja. Begyakorolhatta az évek során, hiszen neki nincsen lovásza, a ló pucolásától a trágyázásig mindent ő maga végez az istállóban. „A lovászok igen kevés pénzért dolgoznak az istállóknál, és sajnos ezért a minimális összegért nem túl lelkiismeretesen teszik a dolgukat. Szeretnék később egy lovászt felvenni, ha rendesen meg tudom fizetni, de addig is biztosabb, ha én adom a lovaknak az abrakot” – enged bepillantást a sportág áldatlan állapotaiba. Húszpercnyi ápolás után Güzme a helyére kerül, ezután következhet a szerszámok takarítása. A kantár, a különféle szárak, majd a sulky lemosása még jó fél órát vesz igénybe. Amikor ezzel végzett, Kőbán Rita magára néz, majd elmosolyodik, az igazi megpróbáltatás – saját maga megtisztítása – csak ezután kezdődik. Nemes egyszerűséggel beáll a hideg vizes slag alá a mintegy 4-5 fokban. Persze a ruhája vízhatlan, de keze és lába így is elázik. Másfél órával vagyunk a futam után, de Kőbán Rita még egy percre sem ült le vagy állt meg, ráadásként most vett jeges fürdőt. Arcán mégis jókedvű mosoly, a nyűgnek semmi jele. „Elcsépeltnek fog tűnni, de ezt a sportot csak szeretetből lehet csinálni – mondja, majd így folytatja: – Nekem öröm megsimogatni egy lovat, vannak, akik viszont csak a pénzt akarják kihajtani belőle. A lovakkal való viszonyom a szeretetre, az együttműködésre és a tiszteletre épül, ezt ők is érzik.”
Az ügető légköre sokakat megérint, Kőbán Rita mégis kivételes eset. „Ez a sport nagyon hasonlít a kajakhoz, a versenyzés után nem akartam elszakadni a sporttól, szükségem volt erre az életre: edzeni, versenyezni, edzésnaplót írni. Amit a 24 éves kajakpályafutásom alatt megtanultam, annak nagy részét itt is tudom hasznosítani. Persze ezt sokan nem értik, de nem is érthetik, hiszen ők nem élték át azt, amit én sportolóként. Tervszerűen vezetem a lovaim edzéseit, és mindent olyan tudatosan próbálok felépíteni, ahogyan annak idején magammal tettem” – avat be a titkába, hogy miért is ragadt itt. Gyorsan beilleszkedett a hajtók közé, ám azt nem tagadja, van, akivel nem ápol szívélyes viszonyt, és irigyei is akadnak: „Nem feltétlenül a korábbi eredményeim miatt, inkább a sovinizmusból kifolyólag. Némelyeknek szemet szúr, hogy nőként űzöm ezt a sportágat.” A kérdésre, hogy szokott-e még kajakozni, gyorsan és egyértelműen felel: „Reggel fél hétkor kezdődik a napom az istállóban a lovakkal, mire mindegyikükkel elvégzem a tervezett edzésadagot, már délután három-négyre jár. Nem sok időm és energiám marad másra, örülök, ha odaérek néha egy-egy már jól bejáratott rendezvényre műsorvezetőnek. Miután abbahagytam a kajakozást, három hónapra rá lementem kicsit evezni, de másnap olyan izmaim, ízületeim fájtak, amelyek előtte még sohasem. Na, ekkor tudtam, jól döntöttem, hogy befejeztem, mert a szervezetem ezzel jelezte: elég volt.”
Miközben beszélgetünk, kivezeti a folyosóra az istálló reménységét, Helyjegyet, aki láthatólag kicsit bágyadtabb, kedvetlenebb a többi lónál. Nem véletlenül, hiszen lábsérüléssel küszködik. Nem mindennapi állatszeretetről tanúskodik, ahogy az olimpiai bajnoknő saját, sportolóként használt mágneságyát teríti a ló hátára, és ezzel kezeli a sérült állatot. „Annak idején nekem sokat segített, és azt veszem észre, Helyjegy lába is javul, mióta kúrálom, már egészen szépen rá tud állni” – meséli. Mindez nem meglepő, az állatszeretet igen hosszú távra eredeztethető vissza a sportolónő életében, hiszen az istálló meleg sarkában pihen Kőbán Rita hűséges társa, Sir Roger, a fekete spániel, aki az olimpiai bajnokot immár tizenkét éve mindenhová elkíséri. Az utánpótlás is adott, a spániel mellett ott sündörög a hat hónapos puli, aki épp komoly műtéten esett át, mert elütötte az autó, de szerencsére már jobban van. Természetesen, miután a lovak megkapják abrakjukat, ők is kiadós vacsorában részesülnek. Gazdájuk csak ekkor döbben rá, ő még nem vacsorázott, és gyorsan el is siet a közeli élelmiszerboltba, persze előtte még felugrik a zsűritoronyba, hogy megnézze az aznapi időeredményeket.
Kőbán Rita számára a lovassport nem múló hobbi, szabadidős szenvedély, hanem életforma. Két évtizedes kajakos múlttal a háta mögött neki nem kell elmagyarázni, hogy a tanulópénzt itt is meg kell fizetni. Tudatosságát ismerve néhány év múlva már sikeres istállógazdaként és hajtóként köszönthetjük. A befektetés idővel mindenképpen megtérül.
Lengyelország
Miért rendelték vissza Tuskék a lengyel nagykövetet Budapestről?
