Férfi vízilabdázóink az athéni olimpiai diadal óta ötödik fináléjukban maradnak alul – persze, mint azt már hangsúlyoztuk, oda el is kellett jutniuk –, de míg négyszer a szerbek győzték le őket (ha a 2005. augusztusi Világligát nem számítjuk, hiszen roppant tartalékos volt a csapatunk, akkor háromszor), addig Melbourne-ben a horvátok. Vagy a mieink saját magukat? Ezekre a felvetésekre is választ kértünk Kemény Dénestől.
– Ismét elveszítettünk egy döntőt, de a mostanit legalább nem a szerbek ellen. Jobb vagy roszszabb így?
– Jobb. Ha megint tőlük kaptunk volna ki, azt esetleg már nem tudnánk pszichésen rendezni az olimpiáig. De ez csak egy teória, hiszen ők el se jutottak a döntőig. A horvát csapat viszont úgy vert meg minket, hogy két-három perccel a meccs vége előtt már a zsebünkben volt az arany, csak a cipzárat kellett volna behúzni. Én is ezt éreztem, de a játékosok is azt mondták: látták a vízben, hogy az ellenfél már feladta, összevissza lövöldözi a labdákat. Nem szoktam a balszerencsére vagy a játékvezetésre hivatkozni, és bár most joggal tehetném, térjünk vissza az előző képhez: kivettük a zsebünkből az aranyat, és átnyújtottuk a horvátoknak.
– Tehát nem egy nyilvánvalóan erősebb ellenfél múlta felül a magyar válogatottat, hanem a csapat verte meg saját magát. Maradva az első kérdés metodikájánál: jobb vagy rosszabb így?
– Most még rosszabb, de hoszszú távon jobb. Nem véletlen, hogy a mérkőzés után nem gratuláltam a fiúknak. Előtte, vagyis az elődöntőt követően még megtehettem volna a már megszerzett ezüstért, de gondoltam, elég lesz az arany után. Aztán már nem adódott rá alkalom.
– A játékosok megnyilvánulásaiból, a szurkolók, rajongók reakcióiból úgy tűnik, mintha csapatunkat csak az erényekkel, a kapusbravúrokkal, a bődületes gólokkal azonosítanák, miközben a hibát, a hiányosságot, a potyagólt, az elrontott lövést úgy kezelik, mint a mieinktől idegen, egyszeri, véletlen létezőt. Pedig a magyar pólóválogatottat is egységben jellemzi mindez, nem?
– De, ezt nem is vitatom. Úgyhogy no comment. Illetve még annyit, én soha nem is mondtam, hogy a magyar csapat a világ legjobbja. Mert a világ legjobbja megnyeri a vb-döntőt. Különösen, ha már megnyerte.
– Két éve, a Montrealban elveszített finálé után motivációs problémákat is emlegettünk, ám azok a melbourne-i képek tanúsága szerint tovatűntek. Örüljünk neki vagy aggodalmaskodjunk, amiért a vereség egyik okát sikerült ugyan megszüntetni, de nyerni ennek ellenére sem tudtunk?
– Én örülök. A kellő ösztönzés a győzelem egyik előfeltétele, sokat tettünk érte, hogy legalább ez megvalósuljon. Szerintem még a tavaly őszi belgrádi Európa-bajnokságon sem volt ilyen erős a csapatban a sikeréhség, úgyhogy ebben a tekintetben előreléptünk. Más kérdés, hogy így sem nyertünk.
– Válogatottunk számára gyakorlatilag két mérkőzésből állt a vb, az első négy találkozót még nyugodtan a felkészüléshez sorolhatjuk. Amikor büntetlenül lehet hibázni, és ez a tudat akár be is fészkelheti magát az emberbe. Nem úgy járt a csapat, mint az egyszeri vívó, aki kiemeltként mentesül a selejtezők alól, ezért az egyenes kieséses szakaszban „hidegen” odaáll az egész versenyt végigküzdő vetélytárs elé, aki hiába gyengébb nála, de eleget edzette magát a tűzben ahhoz, hogy bátran nekiugorjon?
– Ha így lenne, akkor is mit tehetnék ellene? Játszassam a csoportmeccseken az ificsapatot? De szerintem nem ezen múlott. Sevillában, Sydneyben, Athénban végigjártuk a poklok poklát, és nyertünk. Barcelonában két meccs jelentette számunkra az egész vb-t, és akkor is nyertünk. Nincs törvény, csak a pillanat van. Akkor kell jobbnak lenni.
– Kapitánysága során először fordul elő, hogy az olimpia előtti évben nem a magyar válogatott győz a legfontosabb világversenyen. Az viszont vitathatatlan, hogy ott van abban a szűk elitben, amely Pekingben aranyesélyes, és többször elmondta már, hogy ez az igazán fontos. Akkor most mi a teendő az olimpiáig hátralévő majdnem másfél évben: mindent ugyanúgy csinálni, mint eddig, vagy változtatni?
– Azért kell nyerni az olimpia előtti évben, hogy azok között legyünk, akik favoritként érkeznek, mert a győztes közülük kerül ki. Mi most egy lehetőséget elszalasztottunk, de ezzel nem magunkat vettük ki az esélyesek köréből, hanem a horvátokat hoztuk be oda. Többen lettünk tehát, de ez nem feltétlenül válik a kárunkra.
Kiss László, az úszók mestere előzetesen két-három érmet és nyolc versenyzőtől döntőbe jutást várt. A termés ehhez képest egy érem (Cseh László, 200 vegyes, bronz) és négy finalista. A kapitánytól ezért nem azt kérdeztük, csalódott-e, hanem azt: milyen mélységű ez a csalódás, miből fakad, és Pekingig orvosolható-e.
– A magyar úszók balsikere belesimul Európa térvesztésébe, illetve Amerika és Ausztrália térnyerésébe, vagy ennyivel azért nem intézhető el? Ha úgy tetszik – és most még ne a 400 vegyesről beszéljünk –, egyszerűen elhúzott tőlünk a világ, vagy a mieink is léptek egyet hátra?
– Az európaiak valóban sokkal kedvezőtlenebb feltételek mellett versenyezhettek, mint a közelebbről érkezettek, de ne intézzük el ezzel a történteket. Még azzal se, hogy soha nem látott betegséghullám sújtotta a csapatunkat. Valójában el kell fogadnunk, hogy az előző világbajnokságokon mindig akadt valaki, aki tartja az ernyőt a többiek fölé: 1998-ban és 2001-ben Kovács Ági, 2003-ban Cseh Laci és Risztov Éva, 2005-ben már csak Cseh, most viszont ugyanő nem tudta megnyerni a 400 vegyest. Pedig becsülettel és remekül felkészült, de a verseny előtt és közben valósággal idegösszeomlást kapott. Így az is elhalványul, hogy 200 vegyesen Európa-csúcsot úszott, hogy Gyurta visszatért, hogy Szepesi nemzetközi klasszissá érett. De visszatérve a kérdéséhez, általánosságban is igaz, hogy Európát, úgy, ahogy van, nagyon megverte Amerika. Suttogtak is az edzők az uszodában rendesen az egykori NDK-s és kínai fölényt emlegetve.
– Sőt nem is csak suttogtak. Ön például egyes nyilatkozataiban valósággal megvádolta az amerikaiakat. Valóban felfoghatatlan eredményeiken túl van erre egyéb oka is?
– Rendkívüli módon bántott, hogy Melbourne-ben egyáltalán nem volt vérvizsgálat, míg korábban mindig rojtosra szúrták a versenyzőket. Bizonyítékom természetesen nincs, de enyhén szólva elgondolkodtató, hogy több, a zeniten már pár éve túljutott amerikai úszó született újjá és döntögette a csúcsokat. Ötven év alatt sok mindent láttam már az uszodában, de ilyesmit még alig. Meg aztán Thorpe-ról is érdekes információk láttak napvilágot a vb alatt. De itt be is fejezem a találgatást, inkább arra koncentrálok, hogy kijavítsuk a hibáinkat, Pekingben újra megmutassuk a magyar úszósport erejét, hiszen vannak még tartalékaink. Akár a fiatalok, akár Kovács Ági.
– Mindezek ellenére kijelenthetjük, hogy a Melbourne-ben látottak alapján Cseh László az egyetlen igazi éremesélyesünk Pekingben?
– Igen, ez így igaz.
– Akkor mit tehetnek annak érdekében, hogy legalább ez az esély megmaradjon? Hiszen Cseh úszószakmai szempontból abszolút rendben van, azt kellene tudatosítani benne, hogy az ezüstérem is roppant becsülendő. Pontosabban attól, hogy csak második lehet, ne legyen mindjárt ötödik. Menni fog?
– Szerintem igen. Annyira szeretett volna megfelelni a zászlóvivő szerepének, hogy az idő előrehaladtával éppen ettől a várakozástól csuklott össze. Pekingben viszont mindjárt az első napon rendezik a 400 vegyest.
– Ha úgy tetszik, nem lesz ideje megijedni? Magától, a rá nehezedő tehertől, Phelpstől?
– Úgy is mondhatjuk.
Barcelona
A Barcelona nagy bejelentést tett: megvan Lionel Messi utódja
