Labda vagy eszköz?

Elismerem, nem könnyű feladat jó sportriporternek lenni. De hát Szepesi György, később pedig Vitray Tamás közvetítésein felnőtt több nemzedék, és mindkettő iskolát is teremtett. Voltak, vannak követőik, még akkor is, ha elsősorban a televízió-csatornák mai sportnyelve merőben különbözik a régebbi stílusoktól. Ha röviden kellene megfogalmaznom, azt mondanám: fecsegős, a bulvár felé hajló. A kollégák többsége ugyanis fontosnak tartja, hogy miközben a játék zajlik, a játékosok ügyes-bajos dolgairól, a felröppenő pletykákról is beszámoljon, hasonlóan, mint a bulvárlapok. A másik – ebből eredő – jellemzője televíziós sportközvetítéseinknek a pergőbb stílus, amit régebben a kollégák akkor „vetettek be”, amikor elsötétült a kép. Igen ám, de a pergőbb stílus azt is jelenti, hogy a riporter túljátssza, túlbeszéli a szerepét, lélegzetvételnyi szünetet sem engedélyezve a nézőnek a látottak elemzésére, követésére.
Napjainkban egy-egy sportközvetítést százezrek, sőt milliók kísérnek figyelemmel. Kétségtelen tehát, hogy beszélt nyelvünkre nagy hatásuk van, ezért a riporterek felelőssége megsokszorozódik. A Színház- és Filmművészeti Főiskola, valamint a rádió és a televízió egykori beszédtanára, Fischer Sándor mondta egyszer: „Knézy Jenő (az idősebbik – a szerk.) a kicsi szó helyett gyakorta picit mond, és azóta az egész ország picizik…”
Ez csak egyetlen példa a múltból. Mostanság egy másik szó repülésére figyelhetünk fel, amely egyre gyakrabban sérti a fület. Grosics Gyula, az Aranycsapat kapusa hívta fel rá a figyelmemet, én pedig legutóbb egy vízilabda-mérkőzés közvetítésekor értem tetten. Tudniillik azt mondta a riporter a labdára, hogy eszköz. „A játékvezető kikéri az eszközt…” „A center farkasszemet néz a kapussal, jobb kezében az eszköz…” Valahogy így.
Grosics Gyula megrökönyödve beszélt az „eszköz” térhódításáról, olyan hangsúllyal, ahogy annak idején Puskás fanyalgott amiatt, hogy a labdaszedő gyerek kézzel dobta vissza a labdát a kapu mögül.
Félreértés ne essék, pontosan tudom, hogy a labda a sportban nagy jelentőségű játékeszköz. Így mondjuk és írjuk abban az esetben, amikor történetesen a magyar sportnyelv történetéről értekezünk. De a sportesemény közvetítése során a labda nem lehet más, mint – ezerszer is labda! Nem lehet se eszköz, se bőr, se pettyes, se játékszer. Kosztolányi Dezső írja Naplójában: „Futball = láblabda”. Ő sem azt kanyarította le: lábeszköz. Ennek analógiájára: Handball = kéz(i)labda. És nem kéz(i) eszköz. Labda szavunk nyomai már korai nyelvemlékeinkben megőrződtek: töttem lapdázást; lapta-játék; lapda-verő ház; jádzanak laptást. Vagy a futball első leírásakor, amelynek szókincse igen távolt állt a mai labdarúgástól.
Egy szó, mint száz, a derék kollégákat arra biztatom: szeressék labda szavunkat, és ne mondjanak helyette eszközt. Másban gyakorolják a választékosságot. A labda fogalmában benne van életünk legfontosabbja, a játék öröme. Az eszköz hideg, rideg, hivalkodó, bántó szó, nem való a sportpályára, csak az elmélet könyveibe. Ilyen értelemben még mindig igaz, amit Hérakleitosz mondott: „az idő gyermek, aki játszik ostáblát: gyermekkirályé az uralom…”
A labdával.