Unokáink is hallani fogják

A csodaváró magyar futballközegre ráköszöntött a csoda: válogatottunk 3-1-re verte a világbajnok Olaszországot a Puskás Ferenc Stadionban. Annyi vereség után szenzációs győzelmet igyekszünk feldolgozni, ami természetesen sokkal hálásabb feladat, de egyáltalán nem könnyebb. Hiszen nem tudjuk, minek tekintsük e szerda éjszakai tüneményt: valami kezdetének, végének vagy csak önmagában létező, az irrealitás határát feszegető valóságnak.

A bevezetőben említett csodavárás a legpontosabban a mérkőzés 59. percében mutatkozott meg, Filkor Attila becserélésekor. A 35 ezer néző döntő többsége fel sem ismerte a partvonalnál melegítő 17-es számú srácot, ám amint a műsorközlő bemondta a nevét, azt hatalmas ováció fogadta. A szurkolók olyan labdarúgótól remélték a megváltást, akit még soha nem is láttak játszani; részben éppen azért, mert a többieket már látták, épp eleget. A következő bő negyedóra aztán az évszázados magyar futballhistória egyik kései hőskölteménye volt. Juhász pazar lövése az első gólnál, Filkor szöktetése és Priskin kilépése, csele a második előtt – Gerának persze még be kellett rúgnia a tizenegyest –, Gera a fizikát megcsúfoló szerelése a harmadiknál csupa virtuóz megmozdulás. És egyik sem abból fakadt, hogy az olaszok barátságos meccs lévén nem törték össze magukat, vagy hogy Canavaro két bődületeset is hibázott, hanem abból, hogy a magyar labdarúgók éles helyzetben bátor és tökéletes megoldást választottak. Ha az ember egyszer csak rádöbben saját, addig nem is sejtett erejére, képességeire, attól szinte önkívületi állapotba kerülhet; ez történt a mieinkkel a hajrában, úgyhogy Buffon a hosszabbításban már az időt húzta, nehogy még nagyobb baj legyen.
Illetve számunkra nagyobb öröm. Mert legutóbb 1984 szeptemberében esett meg, hogy a magyar válogatott 0-1-ről 3-1-re fordított meg mérkőzést. Igaz, az ellenfél akkor „csak” Ausztria volt, de az is igaz, hogy vb-selejtezőn. Utóbbi jelentőségét azért ne feledjük, ezért is idézzünk egy másik, már közelmúltbeli diadalt: Lothar Matthäus féléves kapitánykodás után állított fel olyan alakulatot, amely idegenben intézte el 2-0-ra Németországot, ám azt követően a szokásos módon állt fejre a vb-kvalifikáción.
Bár a hurráoptimizmustól a szerdán tapasztaltak szerint nem kell tartanunk. Játékosaink, miután bebizonyították, hogy nem felejtettek még el futballozni, annak is jelét adták, hogy elfelejtettek úgy istenigazából örülni. Több tiszteletkör, ezernyi pacsi és agyonünneplés helyett beérték egy szolid integetéssel. Gera Zoltán azt fejtegette, hogy a csapatról majd a tétmérkőzések mondanak ítéletet, Várhidi Péter szövetségi kapitány pedig igen szimpatikusan és visszafogottan, a helyzettel egy pillanatig sem visszaélve jelentette ki: „Semmiféle elégtételt nem érzek az engem ért támadások után, örömöt viszont igen. De azt sem magam miatt, hanem azért, mert ez a fiatal csapat megmutatta, hogy érdemes bízni benne, és 0-1 után az is kiderült, micsoda tartása van. A győzelem ellenére továbbra is azt gondolom, amit eddig, azaz két-három év kell ahhoz, hogy igazán jó válogatottunk legyen.” Az ellenfél mestere, Roberto Donadoni sem lihegte túl a történteket. Amikor megkérdeztem tőle, e 3-1 mennyiben változtatta meg a magyar futballról alkotott általános véleményét, azt felelte: „Egyáltalán nem. A magyarok ügyesek, gyorsak és technikásak voltak, fizikálisan és frissességben is felülmúltak bennünket.” E mondat olasz részről puszta tényközlés volt, számunkra viszont különleges dicséret.
Ami azért is jól jön, mert mi egyelőre alig merjük dicsérni magunkat. A tegnap reggeli lapok sem ünnepelték túl a világbajnok legyőzését, és ennek bizonyára nem csak az az oka, hogy a késői meccs és a lapzárták miatt a tudósítások nagy részét addigra le kellett adni, míg
0-0-ra, 0-1-re álltunk. Hanem az is, hogy szeptember 8-án este, a bosnyákok elleni Eb-selejtezőt követően nem szeretnénk még a szükségesnél is jobban feszengeni. Kifejlődött bennünk ugyanis egy olyan túlzott védekezési mechanizmus, amely a holnapi csalódás miatt már ma sem enged felhőtlenül örülni. Pedig egészséges lélekkel most azt kellene harsognunk: agyonverjük a bosnyákokat, aztán idegenben is megizzasztjuk a törököket, és még a továbbjutásról sem mondtunk le.
Ehelyett én beérem annyival: nem hittem volna, hogy valaha még egy ilyen mérkőzést, ilyen negyedórát látok a magyar labdarúgó-válogatottól. És azt sem nagyon hiszem, hogy még egy ilyet fogok. De ez a csoda már a miénk, és a mai tizenéveseknek jobban kellett, mint nekem. Hisz így legalább van már egy olyan meccs, amelyről ők is mesélhetnek majd az unokáiknak.
Vezércikk a 7. oldalon