Joseph William „Joe” Frazier 1945. január 12-én született a manapság alig 12 ezres dél-karolinai városkában, Beaufortban, ahol szegény sorsú szülei kis földjükön gyapotot és görögdinnyét termesztettek. Az 1950-es évek elején vásároltak egy fekete-fehér tévét, s azon az egész família a szomszédokkal együtt gyakran nézett bokszmeccseket. Joe Louis, Sugar Ray Robinson, Rocky Marciano, Willie Pep, Rocky Graziano... Egyszer valaki a kis Joe-t nem a név, hanem az alkat alapján a legendás Joe Louishoz hasonlította, ami örökre szóló muníciót adott neki. Keményen dolgozott 15 éves koráig a földeken, de akkor elhatározta, hogy új életet kezd, felült egy északra tartó távolsági buszra, s könnyes búcsú nélkül távozott otthonról.
Egy év múlva már bokszolt, méghozzá kiválóan, hiszen 1962-ben és ’63-ban megnyerte az amerikai bajnokságot nehézsúlyban, három év alatt mindössze egyszer kapott ki, Buster Mathistól. Éppen Mathis volt az, aki kis híján megakadályozta, hogy elindulhasson az 1964-es olimpián, de aztán a rivális sérülése utat nyitott neki Tokióba, s ott is egészen a dobogó tetejére. Még egy évet lehúzott – veretlenül – az amatőrök között, majd beállt a hivatásosok közé. Sorban ütögette ki az ellenfeleket, Mathison 1968-ban vett revansot, s ezzel egyből világbajnok lett, az éppen „szaporodó” szervezetek közül a New York-inál. 1970. februárjában Jimmy Ellis ellen már a WBC és a WBA vb-öveit is a gyűjteményébe csapta, egyesítve a címeket.
1971. március 8-án a három és fél év inaktivitás után visszatért, Jerry Quarryt és Oscar Bonavenát már lerendezett Muhammad Ali ellen kellett bizonyítania Joe Fraziernek, hogy nem csak úgy „kinevezték” a trónra. Két veretlen nehézsúlyú klasszis, egy tizenöt menetes öldöklő küzdelem a Madison Square Garden kulisszái között: csoda-e, ha ezt tartják azóta is az évszázad mérkőzésének? Úgy kétmillió dollár oszlott szét a felek között, bő húszezren tomboltak a nézőtéren, a jegybevétel bő 1,3 millió dollárra rúgott. Ali megkopott gyorsaságát ravaszsággal pótolta, Frazier viszont tapadt rá rendületlenül. Az utolsó menetben Ali támadásába Frazier belevert egy balhorgot, és a Legnagyobb a padlón találta magát. Feltápászkodott ugyan, de esélyét vesztette a győzelemre, a döntés nem lehetett más, mint egyhangú Frazier-siker. „Nem hagytam, hogy elmozogjon, nem hagytam, hogy gúnyolódjon” – értékelt földhöz ragadtan a 27 éves győztes.
Aki aztán az évszázad mérkőzésének megnyerésével gyakorlatilag elvesztette az addigi motivációját. „Mit tehetnék még? Most már egy kicsit élnem is kell!” – jelezte új prioritását. Két címvédés után George Foreman 1973 elején már csúnyán kiütötte Kingstonban (szűk két menet alatt hatszor került a padlóra), aztán 1974 januárjában Ali is revansot vett rajta. Trilógiájuk 1975 októberében Manilában teljesedett ki, a fordulatos csata végén a címvédő Greatest megrendítette a már csak egy szemmel látó Smokint, akinek az edzője, Eddie Futch a 14. menetben feladta a küzdelmet. Mindkét fél hetekig a kórházi ágyat nyomta, úgy kimerült. Ezzel a thrillerrel mindenesetre az emberi szervezet határait feszegették, az orvosok bizonyára ennek a hatására is érték később el, hogy a menetszámot mindenhol lecsökkentsék tizenötről tizenkettőre.
Joe Frazier 1976-ban megint kikapott Foremantől is, majd letette a kesztyűt, hogy 1981-ben újra felvegye, de egy felhozó ember, Floyd Cummings elleni dicstelen döntetlen ráébresztette, tényleg nincs tovább. Folytatta korábban megkezdett szakkommentátori munkáját, edzette fiát, a csak Mike Tysontól és Larry Holmestól kikapott Marvis Fraziert, valamint a két női szervezetnél is vb-címet nyert, Sister Smoke becenevű lányát, Jacqui Frazier-Lyde-ot. Aki egyetlen vereségét Ali lányától, Lailától szenvedte el...
Joe Frazier sokakkal ellentétben nem herdálta el bunyóval szerzett vagyonát, főképp ingatlanban „utazott”. Ám a halálos kór ellen már nem volt elég sem korábbi legendás balhorga, sem a pénz. Egy hónappal a bejelentés után, hogy májrákban szenved, Philadelphiában elhunyt a nehézsúly legszebb korszakának egyik legendája.
