Felejtsük el a londoni olimpiát! Rióban robbanthatunk

Nem létezik magyar betegség, sőt honfitársaink mindig mindenhol nyerni akarnak – állítja Lénárt Ágota. A sportpszichológus egészen elképesztő sikert jósol a Riói olimpiára.

– Tudom, hogy mostanában Gyurta Dániellel és Berki Krisztiánnal példálózik mindenki, de ha kellene mondania egy versenyzőt, aki a legsikerorientáltabb „munkatársa” volt, kit említene?
– Igen, Dani és Krisztián kiemelendő, ők ilyen szempontból már szimbólumnak számítanak. Rengeteg olyan sportoló van, aki nagyszerűen használja a megszerzett tapasztalatot és tudást, és ha egyre többen élnek a lehetőséggel, akkor sok száz, vagy inkább sok ezer Gyurta Dánielünk és Berki Krisztiánunk lehet.

– És, mi a helyzet a külföldi sportolókkal? Mennyiben különbözik a mentális felkészültségük, hozzáállásuk a mieinkhez képest?
– Egyetlen alkalommal dolgoztam együtt külföldi versenyzőkkel. Hét-nyolc évvel ezelőtt Ausztráliában, ahol a melbourne-i sportlövők megkértek, hogy készítsem fel őket a következő világversenyre. A közös munka nagy sikerrel zárult: az ausztrál válogatott bronzérmet szerzett a Brit Nemzetközösségi Játékokon, ami korábban soha nem fordult még elő.

– Az ön érdemeit nem lekicsinyítve: mennyiben játszott közre ebben a sikerben az itthon sokszor hiányolt „nyugati hozzáállás”? Pozitívabb volt a mentalitása az ausztrál lövőknek, mint mondjuk az átlagos magyar sportolónak?
– A magyar sportolók semmivel sem látják negatívabban saját magukat, céljaikat, mint a külföldiek, nincs alapvető probléma a mentalitásukkal. Fontos megjegyezni, hogy az élsportolókkal sokkal könnyebb együtt dolgozni, mint a civilekkel, mert a „hivatásosok” mindig nyerni akarnak. Ez természetesen a magyarokra is igaz.

– Ön 1987 óta dolgozik sportpszichológusként válogatottak mellett. Kik emelkednek ki a prezstizslistán?
– Ismertsége és sikeressége alapján a női kézilabda-válogatott, amellyel Athénben és a férfi kézisek, akikkel pedig Pekingben dolgozhattam együtt.

– Melyik volt az a csapat, amelyikre azt tudná mondani, hogy tökéleteshez közeli mentális állapotban volt?
– Nem szeretnék ilyen alapon kiemelni egyetlen csapatot sem, mert mindegyikkel különböző típusú munkát kellett végezni. Voltak persze olyan gárdák, amelyek közelebb álltak a szívemhez.

– Megkönnyezi azoknak a csapatoknak, egyéni sportolóknak a sikereit, akiket felkészített?
– Természetesen. Mivel az én munkám is benne van az eredményeikben, nem csoda, ha jó értelemben véve valamennyire magaménak is érzem a győzelmeiket, sikereiket. Ezzel persze nem csak én vagyok így, de többi kollégám is.

– Muszáj megkérdeznem, hogy az évtizedek óta hangoztatott „magyar betegség”...
– ...nincs ilyen.

– Nem létezik?
– Mentálisan rosszul felkészített játékos, versenyző vagy csapat létezik, de magyar betegség nincs és soha nem is volt. Mindenki számára hozzáférhetőek a sportpszichológiai módszerek, amelyek segítségével bárki tisztességesen felkészülhet. Egyúttal a magyar betegséggel való foglalatoskodást pedig abba is lehet hagyni örökre.

– Úgy tűnik, Rióba sokkal komolyabb sportpszichológiai támogatással bíró csapat utazhat majd. Ez az eredményekben is megmutatkozhat?
– Lehet, hogy vadul hangzik majd, amit most mondok, de a londoni sikerek dupláját is el tudom képzelni. Ahogyan az is vadul hangzott volna, amit London előtt sejtettem. Én már akkor úgy gondoltam, hogy nem 1-2 aranyban kell reménykednünk, hanem sokkal többen. London előtt az utazó csapat fele jutott el szakemberhez, ráadásul közülük sokan csak egy-egy alkalommal találkoztak pszichológussal, nem volt folyamatos a konzultáció. Ha a sportpszichológiai felkészítéshez sikerül megteremteni a szervezeti kereteket, akkor akár el is felejthetjük a 2012-es játékok eredményeit, mert még annál is fényesebb jövő vár ránk.