– Nagyszerűen tartja magát, versenysúlyban van, ezt nem mindenki mondhatja el magáról a volt labdarúgók közül.
– A múltkor a válogatottak szokásos év végi összejövetelén nem is ismertem meg párat, az egyik odajött hozzám, s kérdezte, tudom-e, ki ő. Mondom, ne haragudj, nem, erre mondja, Halmosi Zoltán a Haladásból. Valahogy nem így emlékeztem rá, úgy rémlett, kreol bőrű, mint a fia, Péter. Pedig többször játszottunk egymás ellen, egyszer, ’61-ben vagy ’62-ben 6-0-ra nyertünk Szombathelyen, nem ő fogott, hanem egy másik bekk, annak mondtam, menj már arrébb, nem látod, hogy Bene rugdossa a gólokat? Azt válaszolta, nem érdekli, rám állították. Maradt is mellettem, Bene vágta mind a hatot Egyébként szeretek ilyen összejövetelekre járni, amikor a régiek újra együtt lehetnek, s egy jót beszélgethetnek.
– Ráadásul keverednek a generációk, ami persze, gondolom, nem csak ilyenkor fontos, hanem az aktív pályafutás során is.
– Hogyne. Engem például, amikor Újpestre kerültem, az edző mindig Szuszával párosított össze, akitől nagyon sokat tanultam. Kevesen rúgtak úgy, mint ő, de rengeteget is gyakorolt a homokos pálya falánál. Persze a többi nálam idősebb játékos, Balogh II, Rajna, Várhidi szintén. Ők nem szerettek futni, inkább a labdát rúgták oda, ahová kell.
– Ön fővárosi illetőségű, most is a Kossuth téren lakik, de akkor hogyan születhetett a Fejér megyei Gánton?
– Nagyapám és apám bauxitbányászként dolgozott ott, egyéves voltam, amikor feljöttünk Pestre. A nagypapa velünk lakott a Váci úton, a Tomori telepen, 96 évet élt, ennivaló ember volt. Emlékszem, amikor már befutott focistaként vettem egy tévét otthonra, az öreg előrement a képernyőhöz, s próbálta megfogni a figurákat
– Hogyan kezdődött a pályafutása?
– Feketén, ugyanis tízévesen hamis igazolással szerepeltem az idősebbek között a Juta csapatában. A Ganz-pályára jártunk, olyan finom homokban játszottunk, amilyet később, edzőként Kuvaitban sem láttam. Egy fabarakk volt az öltöző, lavór a fürdő, de milyen büszkén mentem végig az utcán Juta-mezben! A Vasas Izzóba úgy jutottam, hogy nyolcadikban megbuktam fizikából, anyám kivett az iskolából, s az izzógyárba kerültem marós-esztergályos tanoncnak. Nem is akárki, hanem a híres sztahanovista Pióker Ignác mellé. Nem sokat láttam, állandóan értekezletekre, pártgyűlésekre járt. Aztán három hónap múlva a raktárba osztottak be, Konkoly Béla lett a főnököm, aki egy szóval sem mondta, hogy ő az Újpest focicsapatának az intézője. Amikor az NB II.-ben harmadikok lettünk az Izzóval, Konkoly szólt, hogy kimegyünk Újpestre egy külső raktárba; ez persze kamu volt, elém tolt egy átigazolási lapot, így lettem 1957-ben, 18 évesen a Dózsáé. Két óra múlva a Vasas küldöttsége is jött értem az Izzóhoz, ott mondták nekik, hogy kicsit késtek.
– Ifjú tehetségként tapasztalta, hogy az 1956-os forradalom után a magyar futball mennyit veszített a legjobbak távozásával?
– Nem csak a legjobbak, Puskásék mentek el, hanem a közvetlen utánpótlás, az ifjúsági válogatott is. Amelynek a szövetségi kapitánya, Vincze Jenő volt az edzőm a Vasas Izzóban. Én számítottam a keret 21. tagjának, végül húszan utaztak el a nyugati túrára, jobbösszekötőben nem engem, hanem az ózdi Sztánit vitték ki. Ha másképp történt volna, most nem ülnénk itt, valószínűleg én is disszidálok.
– Mindig jobbösszekötőt játszott?
– Igen, egészen addig, míg Sándor Csikar abbahagyta a válogatottságot, akkor Baróti Lajos szövetségi kapitány jobbszélsőt akart belőlem csinálni, pedig Újpesten sem azt játszottam. Nem akartam váltani, ezt meg is mondtam neki, erre Baróti megorrolt rám, azután hol behívott, hol nem a keretbe, pedig nagyon jól ment a játék a középpályán is. Utólag egy cikkben bevallotta, hogy valószínűleg rossz döntést hozott, ettől még elvett tőlem húsz–huszonöt válogatottságot. No meg az 1966-os vb-t, amely előtt csak vésztartalékként számolt velem, itthon kellett volna edzenem Solymosival és Puskás Lajossal, erre mondtam, köszönöm, inkább elmegyek szabadságra, úgysem voltam évek óta. Rövidesen Baróti Újpestre került, de előtte a klubvezetők beállítottak hozzám egy üveg cseresznyepálinkával, s azt mondták, tudják, hogy nem szeretjük egymást, döntsem el, jöjjön-e vagy sem. Azt válaszoltam, hogy szigorú, jó edző, jöjjön, ez kell nekünk. Ettől még utána sem szerettük meg egymást.
– Hatvankétszeres válogatott, 1960-ban olimpiai bronzérmes, 1962-ben vb-negyeddöntős, az Újpesttel VVK-döntős, KEK-elődöntős, KEK-gólkirály, ötszörös bajnok, kétszeres kupagyőztes. Akad miből választani, de mégis, melyik a legnagyobb élménye, eredménye?
– Az Újpesttel 1965-ben 3-2-re vertük a BEK-győztes Internazionalét a San Siróban. Lehetett volna 5-1 is, de két szabályos gólunkat nem adták meg, s az ő szépítésükig hosszabbítottak. Szakmailag ez legalább akkora sikernek számított, mint a legendás 6-3 Londonban. A válogatottal 1960-ban Európa legjobbjainak számítottunk, 8-0, 6-1, 5-1, mindenkit így vertünk. Edzőként hatalmas élmény volt egy spanyolországi túrán 4-2-re legyőzni a brazil bajnok Gremiót az Újpesttel.
– És a legnagyobb kudarc pályafutása során?
– Bánom, hogy nem lehettem ott az 1966-os angliai vb-n, s hogy 1962-ben Chilében megsérültem, pedig akkor nagyon jól ment a játék, jelölt voltam a világbajnokság válogatottjába. Az is rosszul jött ki, hogy 1969-ben három napon belül kellett VVK-döntőt játszani, majd fáradtan, kudarcélménnyel vb-selejtezőt Dániában, ha ott nem kapunk ki, nincs Marseille a csehek ellen, s ott vagyunk a mexikói vb-n. De a legrosszabb az volt, amikor 1970-ben az osztrákok ellen szétment a bal térdem. Egy fordulásnál leragadt a lábam, erős szúrást éreztem, s mint halálközeli élmény, lejátszódott előttem az egész életem. Hatalmasra dagadt a térdem, így csavarták, úgy csavarták, de azt mondták, nincs porcom, nem kell műteni. Aztán a Corvin kórházban meg azt, hogy mégis, én pedig belementem. Nem kellett volna. Utána már sosem tudtam rendesen fordulni, mindig kiakadt térdem, abba kellett hagynom. Újpesten nem kaptam edzői munkát az akkori elnök miatt, hivatásos rendőr viszont nem akartam lenni, amit felajánlottak. Lakat Karcsi bácsi hívott Tatabányára, mentem is, de már nem volt az igazi.
– Edzői pályafutása is érdekesen alakult.
– Nagy nehezen odakerülhettem a Dózsa-ifikhez, aztán amikor Komora Imrével mentünk vizsgázni a szakedzőire, a TF folyosóján, összetalálkoztunk Kapocsi Sándorral, aki megkérdezte, nem akarok-e Kuvaitba menni. Örömmel kaptam az ajánlaton, s ennek köszönhetem, hogy újra egyenesbe kerültem. Öt évet voltam kint, gyerekekkel kezdtem, felnőttekkel fejeztem be. Itthon Temesvári Miklós pályaedzője lettem Újpesten, de ide-oda küldözgetett az országban, nem nagyon tetszett, úgyhogy elintéztettem, és visszamentem Kuvaitba még három évre. Aztán megint hazajőve megkerestek a Dózsa vezetői, én váltottam Temesvárit a nagycsapat kispadján. 1985 és ’88 között szereztünk egy bajnoki ezüstöt és egy bronzot, megnyertük a kupát, aztán egy idény eleji karlsruhei túra rosszul sikerült, s a rajt is, négy zakó és egy döntetlen után elfogadták a lemondásomat. Utána nyugdíjba mentem.
– Pedig ötvenévesen még bőven folytathatta volna, nem?
– Egy évig nem kerestek sehonnan, aztán a Volántól igen, kimentem egy meccsükre, de a szünetben hazajöttem, olyan rosszul játszottak. Hívott pár kiscsapat, ’91-ben mégis Iránt választottam. Úgy volt, hogy utánam jön a feleségem, de én jöttem haza a temetésére Még visszahívtak Kuvaitba, ám a háború miatt végül nem lett belőle semmi. S őszintén szólva már nem is hiányzott annyira az edzősködés, hogy nincs nyár, nincs hétvége. Ráadásul olyan vagyok, hogy befelé eszem magam, sosem voltam ugrálós típusú tréner, sem akkor, ha gólt rúgtunk, sem akkor, ha kaptunk, s nem hiányzik a feszültség.
– Hogy tetszik a maiak játéka?
– A válogatottról szólva nehéz optimistán nyilatkozni, látva a legutóbbi, finnektől elszenvedett 2-1-es vereséget. A második félidőben a velünk elvileg azonos szintet képviselő ellenfél gyakorlatilag leiskolázott minket. Nincsenek olyan játékosaink, mint amilyenekkel a legjobb csapatok rendelkeznek, ezek a különbségek ki is jönnek. Emellett nonszensznek tartom, hogy ötven futballistát meg kell nézni, miközben jó, ha van tizenöt válogatott szintű labdarúgónk. Azt gondolom, ha sikereket akarunk elérni, akkor a riválisainkat hazai pályán mindenképpen meg kell vernünk.
– És az Újpest?
– A mi időnkben, ha ennyi vereséget szenvedtünk volna, biztos, hogy világgá zavarják az egész csapatot. Nem csoda, ha elmarad a közönség, emlékszem, nekünk volt olyan szombat délelőtti mérkőzésünk, ahol 19 ezer néző volt kint. Az utóbbi években ritkán mentem ki a Megyeri útra, párszor nem ismertek fel a biztonságiak, bár tudom, nem bennük van a hiba. Legtöbbször inkább tévén követem a meccseket, kényelmes lettem, na. No meg a magyar bajnokság egy kalap sz r, persze azért külföldön is akad hasonló színvonalú, gyenge mérkőzés.
