Nem esett messze Dalma a fájától

A bajnoki címmel visszavonuló Iványi szerint már a nyáron létrejöhet a pécsi egység a női kosárlabdában. Interjú.

– A pontgyártás sohasem hiányzott?
– Játszottam én kettes poszton is, s többször dobtam húsz pont fölött. Ám örök igazság, amelyik csapatban az irányító szerzi a legtöbb pontot, az biztosan kikap. Inkább akkor próbálkoztam gyakrabban, ha a társaknak nem ment.

– Kecskemét után miért éppen Pécsett folytatta, hiszen akkoriban, a kilencvenes évek közepén még csak formálódott a későbbi sikercsapat?
– Valahogy ez is természetes volt. Mindenképpen tovább akartam tanulni, s a TF-n kívül Pécsett lehetett testnevelésből egyetemi diplomát szerezni. Ahogy visszaemlékezem, máshová nem is nagyon hívtak.

– Rátgéber László mekkora szerepet játszott a döntésében?
– Ő akkor kezdte meg a második évét a csapat élén. Fiatal, ambiciózus edző volt, aki Jugoszláviából érkezvén ráadásul új szemléletet honosított meg.

– Első pécsi évében mindjárt a válogatottban is bemutatkozott. Mi hajtotta mégis tovább, Amerikába?
– Ugyanaz, ami Mezőberényből Kecskemétre, onnan pedig Pécsre. Továbblépni, tanulni akartam, s világot látni. Igazság szerint rögtön az érettségi után Amerikában szerettem volna kijutni, ám akkor nem sikerült az egyik tesztem. A következő évben aztán megfeleltem. Bár hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem bizonytalanodtam el, hiszen az első pécsi évemben minden összejött, egyből megnyertük a bajnokságot. Mégis vonzott a kihívás, az újdonság. S Amerikában sem a teljes ismeretlenségbe csöppentem. Több európai játékossal együtt vágtam a kalandba, akiket a korosztályos tornákról már ismertem. Különösen a közép-európaiakkal, szlovákokkal, bolgárokkal kötöttünk barátságot.

– Mit tanult Amerikában?
– Sportmenedzsmentet, üzleti alapokat és edzősködést is. Mindent, ami a sporttal és a kosárlabdával kapcsolatos.

– S amit nem oktattak?
– Például tempót dobni. Attól függően, hogy melyik oldalon, melyik kézre jön a labda, melyik lábbal kell lépni, nyolcféle tempó van. Ezeket én már mind tudtam tizenhat évesen, csak éppen a felugrás hiányzott hozzá. Nem azt akarom mondani, hogy gyenge voltam, de kinn teljesen másként ment az erőfejlesztés. A Florida International University, ahol tanultam, egy átlagos amerikai egyetem. Ám például olyan konditerme volt, amelyik akkoriban Magyarországon a párját ritkította volna. Aztán a sokat emlegetett pozitív szemléletet, de mi, közép-európaiak azért sosem estünk át a ló túloldalára. Az egyetemi csapatunk a magyar bajnokságban körülbelül a negyedik lett volna, az ott eltöltött időszak alatt minden szempontból érettebb játékossá váltam.

– Miközben a Pécs is évről évre egyre jobb lett. Mi volt a csapat titka?
– Minden feltétel adott volt az eredményekhez. Erős játékosállomány, remek edző és csodálatos közönség.

– Elsősorban Rátgéber László érdemének tartják a pécsi sikereket. Mivel tudott hatni önökre?
– Pontosan ez volt a lényeg, tudott ránk hatni. Nem rajongott mindenki Laciért, de olykor a harag, a „csak azért is megmutatom” is kiváló motiváló erő. Laci erre remekül ráérzett, sőt olykor rá is játszott. S persze rengeteget dolgoztunk. Fiatal edzőként bizonyítani akart, s mi partnerek voltunk a munkában. Taktikailag is hozott újításokat. Most hirtelen az jut az eszembe, amikor Jolkát (Vilutyte, a Pécs egykori litván légiósa – a szerk.) védekezésben előretolta, oda, ahol általában a gyors, kicsi emberek szerepelnek. Jolka gyors volt, kétszer akkora karokkal, mint én, s rengeteg labdát szerzett.

– 2011-ben a közelgő csőd miatt hagyta abba a játékot?
– Nem. Már a tavasszal bejelentettem a vezetőknek, hogy babát szeretnék, s csak addig folytatom, amíg várandós nem leszek. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy ez szinte rögtön sikerült.

– Elárulja, ki a párja?
– Természetesen, nincs semmi titok. Csak Pécsett gondolják sokan így, mert nem ismerik Dobrint. Aki, miként a neve is elárulja, nem magyar, bolgár. 2009-ben Cipruson ismerkedtünk meg, ahová a barátnőmhöz utaztam. Ám amikor találkoztunk, egyből tudtam, mi keresnivalóm van Cipruson.

– Hogy élte meg a PVSK megszűnését?
– Rosszul. A mai napig szomorú vagyok amiatt, hogy megszűnt az a csapat, ami a város értéke volt, amelyhez kötődtek a szurkolók, s amely Magyarország hírnevét is vitte a nagyvilágba.

– A PINKK megalapítását mennyiben motiválta a dac, a bizonyítási vágy?
– Nem használnék ilyen nagy szavakat. Miután megszűnt a PVSK, az ott dolgozók, játékosok vezetők egyaránt keresték a lehetőségét annak, hogyan folytathatnák tovább a munkájukat. Volt, aki ezt a PEAC-nál találta meg, a többiek megalakították a PINKK-et.

– Az ön visszatérését mennyiben befolyásolta ez a helyzet?
– A szülés előtt úgy gondolkodtam, ha lesz kedvem hozzá és érzek magamban erőt, akkor egy-két idényre még visszatérek. Az én döntésemnek ebből a szempontból nem volt köze a pécsi helyzethez.

– Most végleg vége, vagy hagy még esélyt?
– Nem, ha egyszer kimondok valamit, azt úgy is gondolom. Szeretnék több időt szentelni a családomnak, idővel testvért is a gyermekünknek. Másfelől, bár még mindig imádom a játékot, a szervezetem egyre nehezebben bírja a terhelést. Nem utolsó sorban pedig megváltozott a kosárlabda is. Egyre inkább az erő, az egy-egyezés dominál; a „zsugás” játék, amelynek jegyében én még nevelkedtem, kezd kimenni a divatból. Mindent egybevetve ennél tökéletesebb befejezést, mint hogy bajnoki címmel fejezem be a pályafutásomat, nem is kívánhattam volna.

– Meddig tartható fenn a pécsi női kosárlabda megosztottsága?
– Nem is vitás, hosszú távon semmiképpen. Az érzelmi, a szakmai és a gazdasági szempontok egyaránt azt követelik meg, hogy egy csapat legyen.

– Akár már a következő idénytől?
– Ezt sem tartom kizártnak, de épp hogy véget ért az idény, korai lenne még erről beszélni.

– Ön hol találná meg a helyét a pécsi kosárlabdában?
– Szeretnék a sportágban maradni, lehetőleg Pécsett. A következő idényben kicsit inkább háttérbe vonulnék, de majd edzőként vállalnék feladatot.

– De hiszen ezt a munkát már el is kezdte a válogatottnál Farkas Sándor segítőjeként!
– Igen, a nyáron kemény munka vár ránk, 2015-ös hazai Eb-re ütőképes csapatot kell gyúrnunk.

– A pályafutása során mire a legbüszkébb?
– Immár tízszeres magyar bajnok, nyolcszoros kupagyőztes vagyok, kétszer bronzérmesek lettünk az Euroligában, Európa-bajnokságon negyedik, világbajnokságon pedig tizedik helyezett csapat tagja voltam. Nehéz, nem is tudok különbséget tenni a válogatottal és a Péccsel elért sikerek között. Inkább azt emelném ki, tizenöt éven át egyformán magas szinten kosárlabdáztam.