Nem esett messze Dalma a fájától

A bajnoki címmel visszavonuló Iványi szerint már a nyáron létrejöhet a pécsi egység a női kosárlabdában. Interjú.

– Alig volt tizennégy éves, amikor Kecskeméten bemutatkozott az NB I.-ben. Ez önmagában is bravúr, ám oda előbb el kellett jutni Mezőberényről. Nem kívánom lebecsülni a békési városkát, mégis, hogy csinálta? Tán labdával a kezében született?
– Kis híján. A szüleim testnevelő tanárok és kosárlabdaedzők. Anyu az általános iskolában, apu a középiskolában és az NB II-es csapatnál edző. Nem erőltették, hogy kosárlabdázzam, ám a sportos életformába valóban beleszülettem. Rengeteget mozogtam, kézilabdáztam, röplabdáztam, atletizáltam, de talán nem véletlen, hogy mégis a kosárlabda mellett kötöttem ki.

– Üstökös tehetségnek számított, akinek már tizennégy évesen tovább kellett lépnie?
– Én ezt természetes lépésként éltem meg. Nagyon jó csapatunk volt Mezőberényben, általános iskolásként megnyertük a diákolimpiát. Nem én voltam az első, aki elkerült a településről. Kosjár Katalin (később szintén válogatottságig jutott kosaras – a szerk.) egy évvel fölöttem járt, s szintén Kecskemétre vezetett az útja. Anyuék ismerték az ottani két edzőt, Adamik Ferencet és Tóth Viktort, akik a Bolyai János Gimnáziumban a sporttagozatos osztályban tanítottak, így kerültünk oda. Sport és tanulás nálam nem csupán kiegészítette, hanem feltételezte egymást. Zsolnay Gyöngyi évfolyamtársam volt, szoros barátságot kötöttünk, soha sem éreztem magam elveszettnek. Már csak azért sem, mert apu nővére a közelben, Kiskunfélegyházán lakott, s a rokonokkal sűrűn meglátogattuk egymást. Továbbá noha Adamik Ferenc és Tóth Viktor szigorú, egyben nagyon jó pedagógus volt. Ha például a mérkőzések miatt egymást követő két hét végén sem utazhattam haza, akkor hét közben engedtek el néhány napra.

– A tizennégy éves bemutatkozással csúcstartó az NB I.-ben?
– Nem tudom, sohasem éltem a statisztikák bűvöletében. Akár Kosjár Kati is megelőzhetett, de akkoriban Béres Tímea és Fürész Emőke is nagyon fiatalon lett első osztályú játékos a Tungsramban. Néhány éve pedig Szabó Fanni a BSE-ben.

– Véletlenül sem megbántani akarom, de a termete miatt már a kezdetekkor eldőlt, hogy irányító lesz?
– Anyu százhatvannyolc centisen centert játszott az NB I.-ben, s jól elboldogult. A magasság nem minden. Nem dicsekedni akarok, a labdaügyesség talán fontosabb szempont.

– A pontgyártás sohasem hiányzott?
– Játszottam én kettes poszton is, s többször dobtam húsz pont fölött. Ám örök igazság, amelyik csapatban az irányító szerzi a legtöbb pontot, az biztosan kikap. Inkább akkor próbálkoztam gyakrabban, ha a társaknak nem ment.

– Kecskemét után miért éppen Pécsett folytatta, hiszen akkoriban, a kilencvenes évek közepén még csak formálódott a későbbi sikercsapat?
– Valahogy ez is természetes volt. Mindenképpen tovább akartam tanulni, s a TF-n kívül Pécsett lehetett testnevelésből egyetemi diplomát szerezni. Ahogy visszaemlékezem, máshová nem is nagyon hívtak.

– Rátgéber László mekkora szerepet játszott a döntésében?
– Ő akkor kezdte meg a második évét a csapat élén. Fiatal, ambiciózus edző volt, aki Jugoszláviából érkezvén ráadásul új szemléletet honosított meg.

– Első pécsi évében mindjárt a válogatottban is bemutatkozott. Mi hajtotta mégis tovább, Amerikába?
– Ugyanaz, ami Mezőberényből Kecskemétre, onnan pedig Pécsre. Továbblépni, tanulni akartam, s világot látni. Igazság szerint rögtön az érettségi után Amerikában szerettem volna kijutni, ám akkor nem sikerült az egyik tesztem. A következő évben aztán megfeleltem. Bár hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem bizonytalanodtam el, hiszen az első pécsi évemben minden összejött, egyből megnyertük a bajnokságot. Mégis vonzott a kihívás, az újdonság. S Amerikában sem a teljes ismeretlenségbe csöppentem. Több európai játékossal együtt vágtam a kalandba, akiket a korosztályos tornákról már ismertem. Különösen a közép-európaiakkal, szlovákokkal, bolgárokkal kötöttünk barátságot.

– Mit tanult Amerikában?
– Sportmenedzsmentet, üzleti alapokat és edzősködést is. Mindent, ami a sporttal és a kosárlabdával kapcsolatos.

– S amit nem oktattak?
– Például tempót dobni. Attól függően, hogy melyik oldalon, melyik kézre jön a labda, melyik lábbal kell lépni, nyolcféle tempó van. Ezeket én már mind tudtam tizenhat évesen, csak éppen a felugrás hiányzott hozzá. Nem azt akarom mondani, hogy gyenge voltam, de kinn teljesen másként ment az erőfejlesztés. A Florida International University, ahol tanultam, egy átlagos amerikai egyetem. Ám például olyan konditerme volt, amelyik akkoriban Magyarországon a párját ritkította volna. Aztán a sokat emlegetett pozitív szemléletet, de mi, közép-európaiak azért sosem estünk át a ló túloldalára. Az egyetemi csapatunk a magyar bajnokságban körülbelül a negyedik lett volna, az ott eltöltött időszak alatt minden szempontból érettebb játékossá váltam.

– Miközben a Pécs is évről évre egyre jobb lett. Mi volt a csapat titka?
– Minden feltétel adott volt az eredményekhez. Erős játékosállomány, remek edző és csodálatos közönség.

– Elsősorban Rátgéber László érdemének tartják a pécsi sikereket. Mivel tudott hatni önökre?
– Pontosan ez volt a lényeg, tudott ránk hatni. Nem rajongott mindenki Laciért, de olykor a harag, a „csak azért is megmutatom” is kiváló motiváló erő. Laci erre remekül ráérzett, sőt olykor rá is játszott. S persze rengeteget dolgoztunk. Fiatal edzőként bizonyítani akart, s mi partnerek voltunk a munkában. Taktikailag is hozott újításokat. Most hirtelen az jut az eszembe, amikor Jolkát (Vilutyte, a Pécs egykori litván légiósa – a szerk.) védekezésben előretolta, oda, ahol általában a gyors, kicsi emberek szerepelnek. Jolka gyors volt, kétszer akkora karokkal, mint én, s rengeteg labdát szerzett.

– 2011-ben a közelgő csőd miatt hagyta abba a játékot?
– Nem. Már a tavasszal bejelentettem a vezetőknek, hogy babát szeretnék, s csak addig folytatom, amíg várandós nem leszek. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy ez szinte rögtön sikerült.

– Elárulja, ki a párja?
– Természetesen, nincs semmi titok. Csak Pécsett gondolják sokan így, mert nem ismerik Dobrint. Aki, miként a neve is elárulja, nem magyar, bolgár. 2009-ben Cipruson ismerkedtünk meg, ahová a barátnőmhöz utaztam. Ám amikor találkoztunk, egyből tudtam, mi keresnivalóm van Cipruson.

– Hogy élte meg a PVSK megszűnését?
– Rosszul. A mai napig szomorú vagyok amiatt, hogy megszűnt az a csapat, ami a város értéke volt, amelyhez kötődtek a szurkolók, s amely Magyarország hírnevét is vitte a nagyvilágba.

– A PINKK megalapítását mennyiben motiválta a dac, a bizonyítási vágy?
– Nem használnék ilyen nagy szavakat. Miután megszűnt a PVSK, az ott dolgozók, játékosok vezetők egyaránt keresték a lehetőségét annak, hogyan folytathatnák tovább a munkájukat. Volt, aki ezt a PEAC-nál találta meg, a többiek megalakították a PINKK-et.

– Az ön visszatérését mennyiben befolyásolta ez a helyzet?
– A szülés előtt úgy gondolkodtam, ha lesz kedvem hozzá és érzek magamban erőt, akkor egy-két idényre még visszatérek. Az én döntésemnek ebből a szempontból nem volt köze a pécsi helyzethez.

– Most végleg vége, vagy hagy még esélyt?
– Nem, ha egyszer kimondok valamit, azt úgy is gondolom. Szeretnék több időt szentelni a családomnak, idővel testvért is a gyermekünknek. Másfelől, bár még mindig imádom a játékot, a szervezetem egyre nehezebben bírja a terhelést. Nem utolsó sorban pedig megváltozott a kosárlabda is. Egyre inkább az erő, az egy-egyezés dominál; a „zsugás” játék, amelynek jegyében én még nevelkedtem, kezd kimenni a divatból. Mindent egybevetve ennél tökéletesebb befejezést, mint hogy bajnoki címmel fejezem be a pályafutásomat, nem is kívánhattam volna.

– Meddig tartható fenn a pécsi női kosárlabda megosztottsága?
– Nem is vitás, hosszú távon semmiképpen. Az érzelmi, a szakmai és a gazdasági szempontok egyaránt azt követelik meg, hogy egy csapat legyen.

– Akár már a következő idénytől?
– Ezt sem tartom kizártnak, de épp hogy véget ért az idény, korai lenne még erről beszélni.

– Ön hol találná meg a helyét a pécsi kosárlabdában?
– Szeretnék a sportágban maradni, lehetőleg Pécsett. A következő idényben kicsit inkább háttérbe vonulnék, de majd edzőként vállalnék feladatot.

– De hiszen ezt a munkát már el is kezdte a válogatottnál Farkas Sándor segítőjeként!
– Igen, a nyáron kemény munka vár ránk, 2015-ös hazai Eb-re ütőképes csapatot kell gyúrnunk.

– A pályafutása során mire a legbüszkébb?
– Immár tízszeres magyar bajnok, nyolcszoros kupagyőztes vagyok, kétszer bronzérmesek lettünk az Euroligában, Európa-bajnokságon negyedik, világbajnokságon pedig tizedik helyezett csapat tagja voltam. Nehéz, nem is tudok különbséget tenni a válogatottal és a Péccsel elért sikerek között. Inkább azt emelném ki, tizenöt éven át egyformán magas szinten kosárlabdáztam.