Kedd déltájban szakadó esőben toppanunk be a Margitszigetre, válogatottjaink utolsó nyilvános edzéseire. „Hogyan állunk az őszi Eb előkészületeivel?” – kérdezzük Merész Andrást, női válogatottunk kapitányát, aki – mint mindig – veszi a lapot, és azt válaszolja: „Jól, már megrendeltük az időjárásnak megfelelő stoplikat.” Az utalás egyértelmű, a tréner az 1954-es labdarúgó-vb döntőjére céloz, amelyet a magyar Aranycsapat óriási meglepetésre 3–2-re elveszített az előzetesen esélytelennek ítélt németekkel szemben, részben az ítéletidő és az ellenfél ahhoz alkalmazkodó cipői miatt. Aki szerint ez a találkozó volt a vb-história legnagyobb szenzációja, az kedden bizonyára felülvizsgálta e tételt, hiszen a német–brazil „mészárlás” új, sci-fibe illő fejezet.
Ha már a magyar párhuzamoknál tartunk, hasonló tetszhalott állapotot a nemzetközi versenysportból is legfeljebb egyet említhetünk: Wichmann Tamás kilencszeres kenuvilágbajnok toronymagas favoritként indult 1980-ban a moszkvai olimpián, ám nem sokkal a rajt után leállt, feladta a versenyt. Mint a brazilok, az első félidő közepének lidérces nyolc perce során, amikor négy elemista gólt szedtek be. Persze, hiányzott hátul Thiago Silva, elöl Neymar, a társaságra nehezedő óriási teherrel ellentétben.
A téma és a dilemma számunkra a hétfőn kezdődő vízilabda-kontinenstorna miatt húsba vágó. Annál is inkább, mert a 2001-es, szintén budapesti kontinensviadal előtt és alatt rajongók hada cincálta szét akkor már sydney-i olimpiai bajnok fiainkat, akik végül, egyszerre kényszerülve celeb és élsportoló szerepbe, alig tudtak megkapaszkodni a dobogó alsó fokában.
E közeli és távolabbi emlék miatt kérdeztük két válogatottunk szövetségi kapitányát a brazilok összeomlásáról, illetve arról, levonható-e abból számunkra bármiféle konzekvencia. Benedek Tibor 2001-ben játékosként rögzítette magában a hazai Eb-t, érdeklődésünkre pedig azzal válaszolt: „Nagyon tanulságos volt a brazil–német meccs. Megmutatta, hogy ha túl komolyan vesszük, ami ránk vár, akár így is járhatunk. Ezért szükséges egy kis lazaság, az, hogy az Európa-bajnokságot ne stresszként, hanem élményként éljük meg. A 2001-eshez képest most kisebb a körítés, játékosaink képei nincsenek mindenfelé kifüggesztve, de az első mérkőzésen, hétfőn ránk fog szakadni a tömeg. Ezt kell felfognunk teher helyett örömként, mert nem véletlen, hogy csapatainkat, a nőit és a férfit is, ennyire szeretik a szurkolók. Ezért tenni kellett, ezt ki kellett vívni. Nem rendeznek olyan gyakran Magyarországon Eb-t, ezért ezt a lehetőséget nem szabad elszalasztanunk.”
Merész András, a lányok mestere szerint sem, bár neki és lányainak az „agyonimádástól” egyelőre nem kell tartania: „A mi játékosainkról készült poszterek nem díszítik tinédzserek hálószobáinak falát, bár a népszerűség, ismertség terén az elmúlt években nagyot lépett előre a csapatunk. Erre szükségünk is volt, mert ez igazolja vissza a munkánkat, az eredményeinket. Ettől persze még végig nyitott szemmel járok majd én és a kollégáim az Eb-n, és ha bárhol, bármikor azt tapasztalom, hogy kezd terhessé válni a felhajtás, azonnal lépek, lépünk. Egyelőre viszont azt mondom, szeressenek bennünket nyugodtan, állunk elébe.”
Már az Eb alatt is, de persze különösen az Eb után – rögvest az eredményhirdetéstől.
