Legendák a sportág szent gráljának bűvöletében

Nevezhetjük a kerékpározás szent gráljának is, hiszen sokan, köztük legendák is keresték, de csak kevesen találták meg. Az egyórás világcsúcsról van szó, amely közel egyidős a sportággal, s évtizedeken, korszakokon keresztül referenciának, összehasonlítási alapnak számított. Csütörtökön este egy ifjú osztrák, Matthias Brändle próbálkozott a megdöntésével, sikerrel.

Ám még mielőtt vele foglalkoznánk, merüljünk el kicsit a múltban. Pontosabban nem is olyan kicsit, hiszen több mint száznegyven évet kell visszamennünk, 1873-ig, amikor James Moore az angliai Wolverhamptonban hatvan perc alatt 23,331 kilométert „repesztett”. Az első csúcsdöntés 1876 márciusában Frank Dodds nevéhez fűződik (26,508 km), a harmincat Herbert Lydell Cortis szárnyalta túl 1882-ben, a negyvenet Willie Hamilton 1898-ban, az ötvenet...

Nos, ez jó kérdés, hiszen időközben három típusú rekord alakult ki. Ebből kettő kapcsolódik a sportág nemzetközi szövetségéhez (UCI), az úgynevezett abszolút táv, amelyet a UCI által felügyelt versenyen értek el, illetve a „sportolók csúcsa”, amelyet 1996-ban hoztak létre, hogy a technológiai fejlődés hatását lehetőség szerint kiiktassák. A harmadik változatnak kis túlzással nincs köze a sportághoz, hiszen úgynevezett fekvőkerékpárokon, avagy bármilyen ember által hajtott szerkezeten teljesíthető. Francois Faure ilyesmin lépte túl 537 méterrel a bűvös 50 km-es határt 1938 márciusában, s jelzés értékkel ez a rekord 2011 augusztusa óta Francesco Russo révén már 91,556 km-nél tart.

„Igazi” biciklin viszont olyan sportági legendák döntöttek egyórás csúcsot, mint például a Tour de France-t elindító Henri Desgrange (1893), aztán Lucien Petit-Breton (1905), Fausto Coppi (1942), Jacques Anquetil (1956) és Eddy Merckx (1972).

Aztán Francesco Moser 1984 januárjában Mexikóvárosban négy napon belül kétszer is túljutott az ötven kilométeren, s egyben egy korszakhatáron is. Az olasz klasszis ugyanis egy új aerodinamikus vázon, előre álló szarvszerű kormánnyal és küllő nélküli telikerékkel, no meg sikeres vérátömlesztéssel érte el űrkorszaki eredményeit, eltérve a bő egy évszázados tradicionális versenyformától. Az ő egyedi útján a 90-es évek kiválóságai, időfutammenői közül Graeme Obree, Miguel Indurain, Tony Rominger és Chris Boardman is végigment, utóbbi 1996 szeptemberében 56,375 km-ig jutott.

Itt szólt közbe a UCI, meghatározván, hogy ezentúl kizárólag hagyományos építésű és minimum 6,8 kg-os tömegű kerékpáron lehet érvényes rekordot menni, pontosabban Merckx etalonnak vett 1972-es 49,431 km-ét megdönteni. Boardman 2000 októberében ezt is megtette (49,441), aztán jött 2005 júliusában Ondrej Sosenka (49,7), majd idén szeptemberben, az ötvenen újra átlépve Jens Voigt (51,115).

A 43 éves német veterán kiválóságot vallja példaképének a mindössze 24 esztendős, de már négyszeres osztrák időfutambajnok Matthias Brändle, aki csütörtökön este a svájci Aigle városában próbálta elérni a sportági szent grált. Brian Cookson, a UCI elnöke a kísérlet előtt így fogalmazott: „Az a tény, hogy egy ilyen fiatal sportoló néhány héttel a világcsúcs felállítása után megkísérli azt megdönteni, bizonyíték arra, hogy az órarekord ismét a versenyzők álmává vált és az új generáció számára is vonzó cél.” Nos, Brändle valóban ifjonti hévvel vágott bele a kísérletbe telekerekes, 7,2 kilós, országúti időfutamokon használatos, de a pályára a szabályokon belül átalakított gépén, s mintegy háromnegyed óra elteltével átszámítva mintegy egyperces „előnyt” fabrikált Voigttal szemben. Ezután látványosan fáradni kezdett, ám lassulása nem volt akkora, hogy megakadályozza rekorddöntését. Végül 51,852 kilométert tett meg egy óra alatt (ekkora volt tehát az átlagsebessége), így ő is megtalálta sportága szent grálját. Kérdés, hogy napjaink legnagyobb klasszisai belevágnak-e a keresésbe, mert akkor sorra jönnek majd az új csúcsok.