Magyar pólós vére festette vörösre az uszoda vizét

Szemtanú eleveníti fel a véres szovjet–magyart.

A film csúcspontja mégsem az a szenzációs élességgel megörökített pillanat, amikor Valentyin Prokopov orvul kiüti az elforduló, ezért az agresszióra nem is számító Zádort, hanem az 2004-es, budapesti esemény, amikor 48 évvel a véres döntő után a Halászbástyán találkoznak a nagy meccs hősei, a film készítői által Pestre elhozott négy szovjet veterán és a mi aranycsapatunk még élő tagjai. A feszültség tapintható, hiszen az ’56-os pofonok óta akkor látják egymást először. Ám amikor Gyarmati és Msvenieradze a tétova közeledés végén átöleli egymást, a nézőnek – persze az élemedett korú újságírónak, nem feltétlenül a kőrösis tinédzsereknek – kicsordulnak a könnyei. Milyen igaza van József Attilának: „A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés”.

A múltidézést Bolvári Antal folytatta a rendhagyó történelemórán. A 82 esztendősen is kicsattanó egészségnek örvendő óriás szavaiból kitűnt az önbizalom: „fel sem merült, hogy ne győzzük le a szovjeteket, ne nyerjük meg az olimpiát”. Bolvári kulcsfontosságúnak nevezte Rajki Béla szövetségi kapitány higgadt mondatait. Rajki a különleges helyzetben – amikor a fél csapatot a „disszidálás” gondolata foglalkoztatta – elmagyarázta a játékosoknak, teljesen mindegy, ki dönt az emigráció mellett és ki tér haza, az olimpia megnyerésénél akkor sem létezhet jobb forgatókönyv. Milyen igaza volt!

Bolvári dokumentumértékű szavaiból megérthettük, olykor a véletlen a legnagyobb rendező. „Az egész mérkőzésen én fogtam Prokopovot, évek óta minket osztottak ki egymásnak az edzőink, de a mérkőzés utolsó percében valahogy Zádor keveredett a kőkemény orosz mellé. Zuckermann váratlanul a sípjába fújt, Ervin odanézett, hogy miért, s abban a pillanatban Prokopov derékig kiemelkedett a vízből, s ökle lesújtott a gyanútlanul visszaforduló csapattársam arcára.”

A többi már történelem. Elszabadult a vízben a pokol, Zádor szemhéjából dőlt a vér, Zuckermann pedig rutinosan véget vetett a meccsnek. Arra már nem mindenki emlékszik, hogy a torna utolsó fordulójában – a sérült Zádor nélkül – még Jugoszláviát is legyőztük 2-1-re, s ez is kellett az aranyérmünkhöz.

Bolvári visszaemlékezését percekig tartó vastapssal fogadta a kőrösis hallgatóság, miként az őt követő ’56-os – ma már ősz hajú – Corvin közi pesti srác, vitéz Hajdú Szabolcs történelemidézését. S dörgő taps honorálta a Kis Boglárka 9. osztályos diák saját forgatókönyve alapján rendezett, ’56 őszének viharos napjaiban játszódó színdarabot is, melyet a gimnázium tanulói adtak elő.

Miközben mi, a forradalommal egyidős ötvenesek örömmel vonhattuk le a tanulságot: 1956 napjaink pesti srácainak is jelent valamit, nem is keveset, csak meg kell találni a megfelelő hangot. Ami ezen az esős, hűvös délelőttön a Kőrösiben maradéktalanul sikerült.