A film csúcspontja mégsem az a szenzációs élességgel megörökített pillanat, amikor Valentyin Prokopov orvul kiüti az elforduló, ezért az agresszióra nem is számító Zádort, hanem az 2004-es, budapesti esemény, amikor 48 évvel a véres döntő után a Halászbástyán találkoznak a nagy meccs hősei, a film készítői által Pestre elhozott négy szovjet veterán és a mi aranycsapatunk még élő tagjai. A feszültség tapintható, hiszen az ’56-os pofonok óta akkor látják egymást először. Ám amikor Gyarmati és Msvenieradze a tétova közeledés végén átöleli egymást, a nézőnek – persze az élemedett korú újságírónak, nem feltétlenül a kőrösis tinédzsereknek – kicsordulnak a könnyei. Milyen igaza van József Attilának: „A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés”.
A múltidézést Bolvári Antal folytatta a rendhagyó történelemórán. A 82 esztendősen is kicsattanó egészségnek örvendő óriás szavaiból kitűnt az önbizalom: „fel sem merült, hogy ne győzzük le a szovjeteket, ne nyerjük meg az olimpiát”. Bolvári kulcsfontosságúnak nevezte Rajki Béla szövetségi kapitány higgadt mondatait. Rajki a különleges helyzetben – amikor a fél csapatot a „disszidálás” gondolata foglalkoztatta – elmagyarázta a játékosoknak, teljesen mindegy, ki dönt az emigráció mellett és ki tér haza, az olimpia megnyerésénél akkor sem létezhet jobb forgatókönyv. Milyen igaza volt!
