Kárpát-medencei összmagyar nemzeti diákbajnokság. Tudom, némely honfitársunknak e négy szóból háromnak hallatán még a hátán is feláll a szőr. Emberöltők múltán történészek, politológusok kutathatják majd, vajon miként alakult ez így, és miért éppen, miért csak minálunk. Az alábbiakban nem is a berzenkedőket kívánom háborgatni, még kevésbé meggyőzni. Arról már letettem. Nekik csak békés, boldog ünnepeket kívánok. A másik oldalnak üzenem: ideje lenne felismerni, hogy az egykori ferencvárosi és olimpiai ezüstérmes válogatott labdarúgó, a „disszidensként” mindmáig utolsó magyarként BEK-döntőt játszott Kű Lajos egyszerűségében zseniális agyszüleménye a viszonylagos nemzetegyesítés legtisztább és leghatékonyabb eszköze az elmúlt két évtizedben.
Az ötletgazda nem kéri ezt. Ő már annak is örül, hogy a Kárpát-medencei jelző újabban aktualitását veszítette, mert kanadai, amerikai magyarok is beleszerettek az ötletébe. Kű, mint mondja, már így is boldog és elégedett: „Mesebeli történet ez. Mindig is a Szent István-i Magyarország volt a szívem csücske, és miután 1997 novemberében végleg hazatértem Belgiumból, szerveztem egy színészekből, művészekből, sportolókból álló csapatot, amellyel sorra látogattuk az elcsatolt részeket. Nemesócsán, a Felvidéken kezdtünk, és az óramutató járásának megfelelően haladtunk Kárpátalján, Erdélyen, Délvidéken, Horvátországon, majd Lendván át Burgenlandig. Négy év alatt Nagy-Magyarország minden zegét-zugát bejártuk, aztán egyszer csak támadt egy gondolatom: szép, szép, hogy két-három hetente útra kelünk, jókat focizunk, barátkozunk, de ennél most már több kellene. Valami komolyabb, maradandóbb, szervezettebb. Lassacskán össze is állt a kép. Mi más lehetne az egyesítő erő, mint a sport, a labdarúgás, és kit szólítsunk meg elsőként, ha nem a diákokat, akiket még lehet szépre, jóra nevelni ebben a barom világban is? Már az első kiírásra több mint kétszáz csapat jelentkezett szerte a Kárpát-medencéből. Az ünnepélyes megnyitót 2003. szeptember 17-én tartottuk Székelyudvarhelyen, legnagyobb nemzeti kisebbségünk anyavárosában, az első döntőn, az Üllői úti Fradi-stadionban még ott volt Puskás Öcsi bácsi, Grosics Gyula, Balczó András és Mádl Ferenc, a hivatalban lévő köztársasági elnök. Meg is könnyezte, amint az első győztesek, a székelyudvarhelyi fiúk letérdelnek a pálya kezdőkörében, és szívükre tett kézzel éneklik a székely himnuszt. Azóta egyre fejlődünk, gyarapodunk.”
Pedig a kezdetek nem akármilyen nehézségeket tartogattak. Kű Lajos ezeket így idézi: „A sportminisztériumban egykori sporttársam fogadott, de szinte felsikított: Na, még az hiányozna, magyar bajnokságot Romániában! Mégis megcsináltuk. Mindenhova barátként megyünk, és ezt előbb-utóbb fel is ismerik az emberek. Azok is, akik kezdetben attól tartanak, cölöpöket is hoztunk magunkkal, hogy kijelöljük az új határokat. A temesvári Bartók líceum román igazgatója először bokros teendőire hivatkozva kimentette magát az ünnepélyes megnyitó alól, de amikor azt hallotta, hogy a magyar után a román himnusz is felcsendül, egyszer csak nyílt az ajtó, belépett rajta, széles mosollyal tapsolt, és azt mondta, ez így nagyon korrekt. A csapatok tizennyolcas kereteiből csak tizenöt játékosnak kell magyarnak lennie, mert nincs annál felemelőbb, mint amikor Jorgulescu elmegy a szélen, beadását Kiss Laci a hálóba bombázza, aztán összeborulnak. Nehogy bárki is azt higgye, ez csak illúzió! A győztes zentaiak kapuját például a topolyai szerb rendőrparancsnok fia védte, és miután hazatért a srác, az apja nem is értette, a gyerek miért meséli még a diszkóban is, hogy micsoda élményben volt része, mennyire megszerette a magyarokat. De azt se felejtem ám el, amint Kárpátalján az oktatási osztály ukrán vezetője a banketten a hetedik vodka után feláll, és kijelenti: Lájos, a világ végéig meneteljünk így, együtt!”
Ha addig talán nem is, de adódik a kérdés: hol lehet a cél? Kű Lajos a magáét már elérte, de persze többre vágyik: „A legszebb álmom vált valóra, azzal foglalkozhatok, amit imádok: csodás tájakon, történelmi magyar vidékeken fantasztikus emberekkel, csillogó szemű gyerekekkel találkozom. Én ezt az idők végezetéig fel nem adom. A kormány, az ország még hatékonyabb támogatásával sokkal szélesebb körben terjeszthetnénk a nemzeti összetartozás, a haza a magasban eszméjét. Országrészeket köthetnénk össze országrészekkel, településeket településekkel, embereket emberekkel. Hihetetlen távlatok nyílnának meg előttünk, de a jelszó soha nem változna: senki ellen, mindenkiért.”
