Kovács Péter még sarkosabban fogalmazott, amikor legutóbb a témáról kérdeztem. A 20. század legjobb magyar játékosává választott egykori klasszis öt világbajnokságon szerepelt (1974, ’78, ’82, ’86, ’95), edzőként junior- és ifjúsági válogatottakat is gardírozott, így különösen megszívlelendő, miként látja kézilabdázásunk közeli és távoli jövőjét. „Nem túl rózsásan. Röviden azért, mert gyakorlatilag nincs játékos. Például azon a poszton sincs, amelyen az én időmben akár hatan is bekerülhettünk volna a válogatottba, mert aki magas és jobbkezes, abból balátlövő lesz. Éveken át többen sikoltoztunk, hogy baj lesz, egyszer elfogynak majd a kubaiak és a szerbek, nevelni kellene a lyukak tömködése helyett. Hiába. És ez nem a szövetségi kapitány hibája.”
Végképp nem azé a Talant Dujsebajevé, aki egykori szovjet és spanyol válogatott irányítóként, a lengyel Kielce klubedzőjeként ősszel landolt a magyar férfiválogatottnál. Sőt, már elődje, Mocsai Lajos is rendre kényszerhelyzetekkel szembesült, nem véletlenül jelentette ki szinte napra pontosan két éve, 2013. január 23-án Barcelonában, alig fél órával a dánokkal szemben elveszített vb-negyeddöntő után: „A legfőbb érték a stabilitás, ha ezt továbbra is tartani akarjuk, mindenképpen pótolnunk kell a korosztályos képzésben megmutatkozó hiányosságainkat. Amíg pedig ez – egyebek között a Nemzeti Kézilabda Akadémia révén – sikerül, addig tökéletesen kell gazdálkodni a meglévő erőinkkel. Mert a jég, amelyen korcsolyázunk, egyre vékonyodik.” Mostanra pedig sajnos itt-ott be is szakadt. A leglátványosabb „baleset” kétségkívül az, hogy válogatottunk elbukta a szlovénekkel szembeni, tavaly júniusi vb-selejtezőt, de a gondok ennél mélyebbek.
