Vízparti lakos lett Kacsa

Varga József név alatt több neves magyar labdarúgót ismerünk. Kacsa azonban csak egy van. A Honvéd és a válogatott egykori balhátvédje a magyar futball utolsó sikeres generációjának az egyik kiválósága, az 1982-es világbajnokságon a belgáknak rúgott gólját máig emlegetik. Hosszú évek óta visszavonultan él immár Ráckevén, de a közelmúltban ismét feltűnt a Honvéd meccsén.

A két világbajnokságon járt balhátvéd otthon érzi magát Ráckevén Fotó: Havran Zoltán

– Ráckevén, igazán inspiráló környezetben, a futballpályánál, a sportbüfében beszélgetünk. Önnek immár hazai pályán?

– Igen. Immár harmincnyolc éve van itt nyaralóm, a Duna-parton. Egy kispesti ismerősöm ajánlotta, hogy milyen jó vétel. Lejöttünk, megnéztem, megtetszett. Emlékszem, amikor elkezdtem építkezni, még az áram és a víz sem volt bevezetve. A Dunáról hordtuk fel a vizet, s vaslapon kevertük a betont az alaphoz. Edzést előtt és után, persze, de akkor mindent kibírtam. Nagyon szeretek itt lenni, azt is mondhatom, évek óta nem kijárunk ide, hanem itt élünk, s ha dolgunk van, innen megyünk fel Pestre a feleségemmel.

– Akivel, azt olvastam, hogy tizenhárom évesen már együtt jártak. Valóban?

– Dehogy! Még csak tizenegy voltam, amikor eredményre vezetett a kitartó ostromom... Mindent neki köszönhetek. Támogatott, óvott, mindig mögöttem állt. Ha kimaradtam, s azt ígértem, éjfélre otthon leszek, ő mondta, inkább legyen egy óra, s addigra biztosan hazaérek. Azóta is szeretetben élünk együtt.

– Harmincnyolc éve, tehát a nyolcvanas évek elején építkezett itt. A pályafutása csúcsán. Akkoriban egy magyar válogatott labdarúgó balatoni nyaralót is megengedhetett volna magának.

– Bármit. De a Duna nekem jobban tetszett, mint a tömeg a Balatonnál. Nagyon sok korrekt, rendes, segítőkész embert ismertem meg itt, sokszor az okozza a legnagyobb fejtörést, hogy miként viszonozzam a jóindulatukat. Sosem voltam az a típusú ember, aki reklámozza magát, ezért is érzem jól magam itt. Sőt a nyaralónak ennél is többet köszönhetek, kis túlzással az életemet. 2001-ben szívműtéten estem át, az itteni nyugalom, a kerti munka az egészségem záloga.

– Hadd dicsérjem, nem tűnik betegesnek.

– Talán mert nem vagyok jó beteg, sohasem tartom be, amit az orvos mond. Nem emelhetnék öt kilónál többet, de ha kell, azért felkapom a cementeszsákot. Futnom sem szabadna, de a régi Bozsik-stadion búcsúmeccsén, a bontás előtt is beszálltam a többiek közé. Andrusch – Sallai, Nagy, Garaba, Varga – Sikesdi, Gyimesi, Détári – Bodonyi, Dajka, Esterházy. Úgy álltunk fel, mint a sikereink csúcsán. Még Bodonyi Béla is hazajött Svájcból, csak Kozma Misi és Lukács Sanyi hiány­zott, aki már elment.

– Ez volt a legjobb Honvéd, amelyben játszott?

– A legsikeresebb az öt év alatt szerzett három bajnoki címmel. Nagyon szerencsés ember vagyok, mert én még Komora Imrével, aztán Kocsis Lajossal, a Fradiból átigazolt Szűcs Lajossal és Páncsics Miklóssal is játszhattam egy csapatban, sőt még Tichy Lajossal is voltam együtt a pályán.

A két világbajnokságon járt balhátvéd otthon érzi magát Ráckevén
Fotó: Havran Zoltán

– Komora azt mesélte, hogy a Tichy, Komora, Tóth Kálmán trió az önök generációjából bármelyik hármasnak adhatott tíz pont fórt lábteniszben. Így igaz?

– Kicsit kiszínezte, de tényleg szenzációsan játszottak, Imre a hálónál az ellenfél lábával együtt elfejelte a labdát. Tichy tanított meg lőni még ifistaként. Fölakasztott egy gereblyét a kapu közepébe, mondta, azt célozzam, kicsit úgyis tévedek, s akkor pont jó lesz a lövés. Aztán a gereblyét egyre kijjebb húzta, úgy kellett a kapufa mellé rúgni a labdát. Heteken át legalább egy órát gyakoroltam edzés előtt. Amikor már csak fél méterre volt a gereblye a kapufától, de így is belőttem a labdát, azt mondta, most már tudsz rúgni. De volt egy másik emlékezetes gyakorlat. Padokat raktak ki a pályára, az alatt kellett közelről teli rüszttel elrúgni a labdát. Akinek nem sikerült, azt a visszapattanó jó eséllyel orrba vágta.

– Meg tudja mondani, hány gólt szerzett szabadrúgásból?

– Nem számolgattam, de jó sokat. Ha jobb összekötőből kaptunk szabadot, mindenki tudta, hogy én következem. Egyszer Détári fiatalon igazgatta a labdát, majd amikor elkészült vele, odalépett hozzá Nagy Anti: „Kacsa bácsi köszöni szépen, hogy ilyen szépen elrendezted a labdát, de most egy kicsit állj odébb…”

– Örül neki vagy rossz emlékeket tép fel, amikor az 1982-es világbajnokságon a belgáknak rúgott gólját emlegetik?

– Örülök neki. Beválasztották a világbajnokságok történetének ötszáz legszebb gólja közé. Pedig, elárulhatom, nem is így terveztem. Volt előtte egy nagy löketem, amit Pfaff kivédett. Gondoltam, na, ezt szedd ki! Ám Törő belépett elém, féltem, hogy őt találom el, ezért törtem be a tizenhatoson belülre.

– S árulja el, merre járt balhátvédként, amikor a belga gól előtt Ceu­lemans elviharzott a jobb szélen?

– Előtte kevéssel Müller helyett bejött Csongrádi, ami talán nem volt a legjobb csere. Ő találkozott először Ceulemansszal. Hiába üvöltöttük neki, hogy „Üsd el!”, elengedte. Én az emberemre vigyáztam, őt követtem a kapu elé, pedig ha én találkozom a belgával, akkor talán nem adja be a labdát. De még ebből sem lett volna baj, ha Mészáros Bubu, aki egyébként kitűnően védett azon a meccsen, nem akarja megfogni a labdát, hanem egyszerűen csak kiüti. Mindegy, ez már csak történelem. Ahogy a nyolcvanhatos vb is. Péter Zoli tényleg kiváló játékos, kiváló balhátvéd volt, de a vb előtt műtötték meg. Úgy gyakoroltunk, hogy én kezdek a szovjetek ellen, Mezey Gyuri mégis őt választotta. Aztán azzal kezdődött a meccs, hogy Belanov gond nélkül faképnél hagyta a jobb szélen. A többit mindenki tudja.

– Rémálmaiban előjön ez a két meccs?

– Nem. Örülök annak, amit elértem. Igen, jó lett volna legalább az egyik világbajnokságon továbbjutni, szívesen kipróbáltam volna magam valamelyik színvonalas bajnokságban, de nem lehetek elégedetlen.

– Törökországból hazatérve miért nem Kispesten folytatta, miért igazolt Újpestre?

– Nem így terveztem. Amikor hazajöttem, természetesen a Honvédnál jelentkeztem edzésre. Az első meglepetést Bicskei Berci okozta, Isten nyugosztalja. Azzal fogadott, hogy ne „Bercizzem”, mert ő már Berci bácsi. Kérdeztem tőle, nem keversz össze valakivel, nem emlékszel, hogy egy csapatban játszottunk, s száz éve Bercinek hívlak? Akkor már két gyerekünk volt, nagyobb lakást kértem a Honvéd vezetőitől, de úgy, hogy kifizetem a különbözetet. Ehelyett egy olyan szerződést dugtak az orrom alá, amit még két éve írattak alá velem. Ne szépítsük, nem akarták, hogy visszatérjek. Újpesten nemcsak a lakást biztosították, ma is abban élek, hanem még aláíráspénzt is akartak adni.

– Pályaedzőként több kollégát is segített, vezetőedző azonban nem volt a Honvédnál. Bánja?

– Az én szívemmel talán jobb is így. Egyszer már-már vezetőedzőnek éreztem magam. Szegény Varga Zoli öt meccs erejéig volt a Honvéd edzője. Ötször kikaptunk. Elküldték szegényt. A következő mérkőzésre, ráadásul éppen a Fradi ellen én készítettem fel a csapatot. Komora azt mondta, ha nyerünk, kineveznek. Nyertünk. Elsőként Imre ugrott a nyakamba ezzel: „Gratulálok, köszönöm! Holnaptól én vagyok a csapat edzője.”

– Jelenleg milyen a viszonya a Honvéddal?

– Hogy milyen? Nézze a telefonomat: a Honvéd-címer a nyitóképem. Sok év után ismét voltam meccsen, meg is vertük a Fradit, s ott leszek a kupadöntőn is.

– Sok év után, említette. Eddig miért hiányzott?

– Egyszer a kapunál nem akartak beengedni érvényes belépővel, azt még lenyeltem. Egy másik alkalommal szünetben lementem a shopba, visszafelé a biztonsági őr az utamat állta. Csődület támadt, de az nem tágított. Megüzentem Hemingwaynek, eztán csak akkor jövők, ha megkövet. Mondták, úgysem fog. Azt feleltem, nem gond, akkor én nem megyek. Ő továbbállt, én viszont itt vagyok. A szurkolók szerencsére nem felejtettek el. A Kispest örökös bajnoka vagyok, beválasztottak a klub történetének legjobb tizenegyébe, pedig egy-két ismert játékos megfordult itt. Ha olykor meg is bántanak, a Honvéd örökre az életem része marad.