Egy társaságban Sir Alexszel

Fiatalon fedezte fel az Újpest, Temesvári Miklós hívta a nyolcvanas évek végén a zseniktől hemzsegő lila-fehérekhez, de a salgótarjáni középpályás Törőcsikék között is kiharcolta a helyét a csapatban. A Liverpool történetének első magyar mezőnyjátékosa a Mészöly Focisulinál szakmai igazgatóként dolgozik, rálát a magyar futball problémáira és nem rejti véka alá a véleményét.

A negyven válogatottságára a legbüszkébb Fotó: Török Attila Forrás: Nemzeti Sport/Török Attila

– Könnyű volt bekerülni az Újpesti Dózsába?

– Régebben sokkal jobban érvényesült a hierarchia az öltözőben. Igyekezni, viselkedni és teljesíteni kellett ahhoz, hogy elfogadjanak. Persze a csapatba kerülés sosem egyszerű, a jó teljesítmény mellett szükség van szerencsére is. Temesvári Miklós dobott be a mély vízbe, amiért örökké hálás leszek neki.

– A Bordeaux elleni 1988-as ­UEFA-kupa-meccs volt a sorsfordító a pályafutásában, legalábbis az egyik. Akkor fedezték fel a franciák?

– Nagyjából igen. Sajnos mindkét meccset elveszítettük 1-0-ra, de egész jól ment a játék. Nem mondom, hogy egyszerű volt elszerződni külföldre, főleg abban az időben, de mindig szerettem a kihívásokat.

– Nem akarta elengedni az Újpest?

– Nehezen született meg a megállapodás, sok pénzt kért értem a klubom. A Bordeaux már a fél szezon után vitt volna, de a vezetőség nem akart elengedni, mert a bajnokságban nem mentünk valami jól. Előszerződést kötöttünk, végül csak nyáron kerültem ki. Relatíve sok pénzt fizettek értem, ebből az összegből bevásárolt az Újpest, nem véletlenül nyerték meg a bajnokságot a következő szezonban. Ilyen értelemben talán én is hozzájárultam valamennyire a bajnoki címhez.

– A Bordeaux edzője akkoriban Aimé Jacquet volt, a későbbi vb-győztes francia válogatott szövetségi kapitánya. Milyen emlékeket őriz róla?

– Sajnos nem dolgozhattam vele, mert nyáron az alapozás kezdete előtt elhagyta a klubot. Kár, mert nagyon jókat hallottam róla. Ha úgy vesszük, az ő javaslatára kerültem a klubhoz.

– Közvetve Jacquet távozásának is köszönheti, hogy Skóciába igazolt.

– Végül is igen. Négyen voltunk légiósok a Bordeaux-ban, többek között Jesper Olsen és Enzo Scifo, de a szabályok szerint egyszerre csak három külföldi játszhatott. Az új edző igazolt még külföldieket. Mivel egyébként sem volt jó a kapcsolatom az új edzővel, úgy döntöttem, hogy inkább elmegyek kölcsönbe játszani. A Bordeaux menedzserének volt egy barátja Skóciában, aki a Dunfermline-nak volt az egyik vezetője. Felvetődött a nevem a skót klubnál, eljöttek tárgyalni, leültünk, meghallgattam őket, szimpatikus volt, amit felvázoltak, belevágtam.

– A skót időszak remekül sikerült. Mivel vette le őket a lábukról?

– Egy labdarúgó a játékával, a szerénységével és a mentalitásával tud kedvenccé válni. Azt hiszem, ez rám is igaz. Persze kellett egy nagyszerű csapat, a vezetőség és a szurkolók, az eredményességről nem is beszélve. Az ottlétem alatt végig első osztályúak voltunk a tízcsapatos bajnokságban. Mostanáig szeretnek, elismernek, így Alex Ferguson és David Moyes mellett engem is beválasztottak a Dunferm­line-i Hírességek Csarnokába, ami ­óriási elismerés.

– Ha nem hívja a Liverpool, akkor Skóciában marad, és diadalmenet az élete, alighanem még lovaggá is ütik. A brit edzőlegenda, Graeme Souness hívta?

– Ő a Rangers edzője volt korábban, már akkor felfigyelt rám. Souness aztán a Liverpool edzője lett. Továbbra is figyelemmel kísérte a pályafutásomat, és egyszer csak befutott a Liverpool ajánlata. De ez sem volt egyszerű eset, főleg egy keleti blokkból jövő játékosnak: egy hét próbajátékra hívtak, meg akarták nézni, hogyan tudok teljesíteni. Talán sokan nem vállalták volna a helyemben, de én belevágtam. Egy hét múlva szóltak, hogy szeretnének leigazolni. Felemelő érzés volt.

– Másfél év alatt nem játszott sokat, de világhírű csapattársai voltak. Melyik volt a legkedvesebb élménye?

– A játékosok között lenni eleve hatalmas élmény volt, 1992-ben megnyertük az FA-kupát a Wembley-ben. Ugyan nem léptem pályára a döntőn, de így is fantasztikus volt megélni a telt házas meccset és utána a hatalmas bulit. Másnap hazautazás, átvonulás a városon nyitott emeletes busszal… Még most is beleborzongok, ha eszembe jut.

–Vannak, akik a klub történetének egyik legkevésbé jó igazolásának tartották. Ez sértő?

– Sajnos nem tudtam sok mérkőzést játszani a másfél év alatt, és nem is úgy ment a játék, ahogy szerettem volna. A mérkőzésre utazó keretbe is borzasztó nehéz volt bekerülni, mert bő kerete volt a Liverpoolnak. Az átigazolásom előtt azon dilemmáztam, hogy maradjak-e Dunfermline-ban, ahol stabilan és nagyon jól játszottam, szinte a tenyerükön hordoztak az emberek a családommal együtt, vagy igazoljak át a futballisták egyik álomcsapatába, a Liverpoolba abban a tudatban, hogy valószínűleg keveset fogok játszani. Lehetett sejteni, hogy Ronnie Whelan, Ray Houghton, John Barnes, Ian Rush és Steve McManaman mellett nem biztos, hogy sok lehetőséget kapok. Nem volt egyszerű a döntés, még ha sokaknak egyértelműnek tűnik is a választás.

A negyven válogatottságára a legbüszkébb
Fotó: Nemzeti Sport/Török Attila

– Ciprus jó döntésnek tűnt. Kiprich Józseffel és Kovács Kálmánnal, az első évben veretlenül nyertek bajnokságot és kupát az Apoel Nicosia színeiben.

– Nagyon jól éreztük magunkat, hatalmas fociőrület volt a városban, amit nagyon jó volt átélni. Ezek után úgy gondoltuk, eljött a Kánaán, még több szponzor jön, még jobb lehetőségeink lesznek, de nem így lett. Mindenki meglepetésére lemondott az elnökség. Megszenvedtük a következő évet, „csak” a kupát sikerült megnyernünk.

– Az Újpesttel pedig a bajnokságot 1998-ban.

– Jó csapat és remek közösség jött össze, nem véletlenül hódítottuk el a bajnoki címet. A klub történelmében ez idáig az utolsót, pedig szívből örülnék már egy újabb aranyéremnek.

– Ha most hívná az Újpest, visszatérne?

– Sokan nagyon féltettek hat éve, amikor kineveztek edzőnek. Pont akkor érkeztem, amikor problémák tömkelege volt a csapatnál, de én eldobtam mindent, és mentem. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy mindig is szívügyem lesz az Újpest.

– Magyar bajnok, negyvenszeres válogatott, eljutott Liverpoolba. Mire a legbüszkébb?

– Hogy negyvenszer képviselhettem a hazámat a válogatottban, bajnokságot nyertem az Újpesttel. Minden periódusnak megvolt a maga szépsége és nehéz­sége. Ha valaki a futballra teszi fel az életét, akkor rengeteg örömet, boldogságot találhat benne. Arra még büszkébb vagyok, hogy van három gyönyörű gyermekem. A legkisebb fiammal járunk a meccsekre, legtöbbször az Újpest, a Vasas és a válogatott mérkőzéseire megyünk ki.

– Nem fájlalja, hogy Dominik fiá­ból nem lett labdarúgó?

– Nem, mert nagyon jó úszó lett belőle. Egyébként kipróbáltuk, a fociban is ügyes volt, különben is, az volt a lényeg, hogy sportoljon és közben érezze jól magát. Le a kalappal a kitartása és az eredményei előtt!