– Gergő vagy Gergely?
– Gergő. Hivatalosan, az anyakönyvemben is ez szerepel. Olykor én is találkozom a Gergellyel, talán érthető, hogy nem szeretem, ha így szólítanak, mert a Gergő nem a becenevem.
– S Kercsó Árpád hogyan szólította anno, a kereszt- vagy a vezetéknevén?
– Árpi bácsi? Ha jól emlékszem, ő is Gergőnek, de nem biztos, mert volt, akit a vezetéknevén szólított gyerekként.
– Megannyi válogatott játékossal együtt ön is nála kezdett jégkorongozni. Talán önt is úgy toborozta, hogy felkereste a családját?
– Nem, ennek más a története. Kisgyerekként tornáztam, Paprika Jenő volt az edzőm, aki évekig válogatott volt és részt vett a szöuli olimpián. Állítólag kimondottan ügyes voltam, ő nagyon sajnálta, hogy abbahagytam a tornát. Későn, kilencévesen kezdtem hokizni, mégis szerencsés korban. Akkoriban adták át a fedett jégcsarnokot, amely a fehérvári és a szegedi után a harmadik ilyen létesítmény volt akkor csupán az országban. Édesapám kivitt az egyik meccsre, és azzal eldőlt a sorsom. Lenyűgözött a játék, már este mondtam apunak, reggel szeretnék hokiedzésre menni.
– A dunaújvárosi jégkorong az ezredforduló tájékán élte az aranykorát. Sikk volt jégkorongozni?
– Az biztos, hogy a hokisok nagyon népszerűek voltak. Sok meccsen szurkoltam Ladányiéknak az édesapámmal, emlékszem, előfordult, annyian voltunk a csarnokban, hogy már nem volt hely, apu a korlátra ültetett és úgy támasztott hátulról. A bajnoki címeket hatalmas ünneplés követte, de arra is emlékszem, 1999-ben sírva fakadtam, amikor Kangyal Balázs góljával a Volán megnyerte a döntőt. Mi, gyerekek is rengetegen voltunk a csoportban, a mai utánpótlásedzők valószínűleg megirigyelnék az akkori lelkesedést. Nem mondok vele újat, Árpi bácsi kemény edző volt, megkövetelte a munkát, éppen ezért sokat köszönhetek neki. Sokat voltunk jégen, és szilárd alapokat adott a későbbiekhez. Volt, hogy fél órán át csak bójákat kerülgettünk megszabott rendben, hogy fejlessze a korcsolyázó tudásunkat, de már akkor voltak lövőedzéseink, megtanított passzolni, cselezni. Tudom, sokan úgy tartják, hogy nagyon szigorú ember volt, én akkoriban nem így éltem meg. Sőt, valahol duplán neki köszönhetem, hogy jégkorongozó lettem. Nemcsak a hokihoz, hanem szinte mindegyik csapatsporthoz jó érzékem van.
Focizni természetesen én is nagyon szerettem, igazolt játékos is lettem a Dunaferrnél, egy darabig a két sportágat együtt csináltam, s nem volt egyértelmű, hogy melyik mellett teszem le a voksom. Árpi bácsi eljött hozzánk, a családhoz és meggyőzte a szüleimet, hogy a jégkorongot kell komolyan vennem, mert sokra vihetem.
– Igaza lett. Igaz, felnőtt játékos már az ősi rivális Volánnál lett önből. Miért igazolt oda?
– A két csapat közötti verseny hosszú távon a Volán javára dőlt el, a Dunaferrnél egyre nehezebb volt a helyzet, Árpi bácsi is emiatt ment máshová dolgozni. Hívtak Fehérvárra, akkor persze még csak a második csapathoz, a Titánokhoz, és én is úgy ítéltem meg, hogy a fejlődésem érdekében váltanom kell. A gimnázium második osztályát már Fehérváron kezdtem meg, a későbbi válogatott kapussal, Hetényi Zoltánnal béreltünk közösen lakást. Jó iskola volt, hirtelen felnőtté kellett válnom.
tudta, hogy érdemes visszatérni Fehérvárra
– Megkapta, hogy áruló?
– Nem, nem emlékszem, hogy bántottak volna, felnőtt szinten én akkor még nem voltam meghatározó játékos, és a fejlődés érdekében egyre többen szerettek volna Fehérvárra kerülni.
– Első ütemben csak egy évet töltött a Volánnál. 2007 nyarán a Red Bull Salzburghoz került. Éppen akkor, amikor a Volán csatlakozott az osztrák bajnoksághoz. Megérte az ausztriai kaland?
– Mindenképpen. Rengeteget fejlődtem a Salzburgban eltöltött egy év alatt. Olyan eszközökkel, módszerekkel találkoztam ott, amilyenek itthon akkor még ismeretlenek voltak. Ilyen például a korcsolyázógép, ami voltaképpen egy futószalag, az ember felső felfüggesztéssel korizik rajta, vele szemben tükör és kamera, ezek segítségével lehet tökéletesíteni a mozgást, hogy a lehető leghatékonyabb legyen. Jól ment a játék, először az U20-as csapatban szerepeltem, aztán felkerültem a felnőttekhez, a második csapathoz, az osztrák másodosztályban bejutottunk a döntőbe, emlékszem, telt ház előtt játszottunk a Dornbirn ellen.
– Ha ilyen jól ment, akkor miért tért vissza mégis a Volánhoz egy év múltán?
– Ocskay Gábor akkor már az EBEL-kerethez hívott. Na és persze a válogatott 2008 tavaszán Szapporóban kivívta a feljutást az A csoportba. A csapat legalább felét fehérváriak alkották, a Volán kínálta a lehetőséget, hogy én is kijuthatok a 2009-es svájci vb-re.
– Jól spekulált…
– Csodás élmény volt az a világbajnokság. Azokkal szerepeltem egy csapatban, akiket gyerekként ajnároztam. S micsoda hangulatban! Aki ott volt, sohasem felejti. Hatalmas megtiszteltetés volt játszani a vb-n.
– Pusztán a statisztikai mutatói alapján elmaradt az áttörés, reményteljes tehetségből nem lépett elő meghatározó játékossá Fehérváron. A Sofron, Kóger, Nagy trió a rossz nyelvek szerint a fehérvári éjszakai életben legalább annyira odatette magát, mint a jégkorongban. Van benne valami?
– A többiek nevében nem nyilatkozhatok.
Mit is mondhatnék? Fiatal voltam… Úgy éltem, mint a fiatalok általában. Csak éppen a Volán játékosaként engem többen ismertek. Igen, talán készülhettem volna állhatatosabban, de semmit sem bánok, jól alakult az életem, a pályafutásom is.
Én sem voltam maradéktalanul elégedett a fehérvári helyzetemmel, többet szerettem volna játszani, nemcsak a harmadik, negyedik sorban, hanem előnyben, hátrányban is, ez viszont nem adatott meg. Négy év után, 2012-ben ezért Miskolcra igazoltam, amit egyesek talán visszalépésnek tartottak akkor, nekem viszont mégis nagyon bejött. Megkomolyodtam, remek idényem volt, aminek köszönhetően ismét szerepelhettem a világbajnokságon, ráadásul a Miskolcon szerzett ismeretségnek köszönhetően Érsekújvárra igazoltam, onnan pedig egy hónap után Amerikába kerültem.
A miskolci kitérőnek köszönhetően jutott ki Amerikába
– Egészen az NHL előszobájáig, az AHL-ig jutott, ami eddig csak másik három magyar jégkorongozónak, Szuper Leventének, Vas Jánosnak és Kóger Dánielnek adatott meg. Felejthetetlen élmény volt?
– Annál is szebb! Az NHL elérhetetlen volt, ezt már akkor pontosan tudtam, az AHL volt a titkos vágyam.
Emlékszem, amikor először hívtak fel az AHL-keretbe, percekig csak körbe-körbe szaladgáltam a lakásban örömömben.
Ugyan csak nyolc meccsen léptem pályára ebben a ligában, de több hónapon át az ott szereplő kerettel készültem. Rendszeresen tízezer néző előtt játszottunk, s még egy winter classic is megadatott nekem, a Toledo baseballpályáján, tízezrek előtt, amerikai himnusszal, közben tűzijátékkal. Még most is beleborzongok, ha erre gondolok.
– Először két idényt töltött kinn, majd visszatért, 2018-ban jött haza végleg. A Ferencvároshoz kétszeresen is hazatalált?
– Igen, mondhatjuk így, sohasem tagadtam, hogy futballban hatalmas Fradi-drukker vagyok, gyerekként rendszeresen kinn voltam a csapat hazai meccsein. Nagyon jól érzem magam a Fradinál, az eredményekre sem lehet panaszunk, zsinórban ötször megnyertük a magyar bajnokságot, kétszer az Erste-ligát, s kétszer döntősök voltunk.
– Ferencváros, végállomás?
– Még jó néhány évig szeretnék jégkorongozni, nehezen tudom elképzelni, hogy itthon másik csapatban, mint a Fradi. Külföldre talán még elmennék, családostul persze, kicsit világot látni, s ha a kisfiam fejlődése azt kívánná, ugyanis focizik, és kimondottan ügyes.
– Pályafutása megrázó epizódja volt egy éve Salló Alpár súlyos sérülése. Ha lehet ilyen mondani, jól jött ki belőle.
– Hogy én? Az mit sem számít. Az a lényeg, hogy Alpár jól jött ki belőle.
Remélem, nem kell bizonygatnom, hogy véletlenül sem akartam sérülést okozni neki. Nagyon megviselt a dolog. Hát még a szüleit, apaként át tudom érezni, min mehettek át. Szerencsére Alpár sem neheztelt, nyitott volt rá, így többször beszéltünk.
Nagyon örültem, amikor visszatérhetett a jégre, a pénteken véget ért divízió I/A világbajnokságon csapatkapitányként vezette a román válogatottat.
– A baleset óta feszülten lép pályára Csíkszeredában?
– Minket, fradistákat korábban sem kedveltek különösebben Csíkban. A baleset után persze volt feszültség, de ma már kezelhető, lecsillapodtak a kedélyek.
Bízik a bennmaradásban
– A válogatott világbajnoki felkészülését nem nevezhetjük sikeresnek. Egyetlen győzelem mellett kilenc vereség, és Kanada még csak eztán következik. Mire számíthatunk ezek után a világbajnokságon?
– Jöhetnék a közhelyes válasszal, nem a felkészülési meccseket kell megnyerni, de persze ennél azért mi is jobb eredményekre számítottunk. A reméltnél nehezebben állt össze a csapat, sok felől, különböző állapotban érkeztünk, idő kellett, mire összerázódtunk. Ám ahogy közeledik a világbajnokság, egyre emelkedik az adrenalinszint. Már a szlovének elleni csütörtöki meccs is fantasztikus élmény volt, s még csak aztán jön a java, telt ház előtt az MVM Dome-ban Kanada ellen. Libabőrös leszek, ha csak rá gondolok. Személy szerint én bízom benne, hogy nyerünk egy-két mérkőzést a világbajnokságon. A legjobb nyolc vagy inkább tizenkét csapat mögött nagyon kiegyenlített a mezőny. Hogy mást ne mondjak, a tavaly még A csoportos Nagy-Britannia, valamint a harmadik vonalból, a divízió I/B-ből feljutott Lengyelország a minap a divízió I/A világbajnokságon hosszabbításba torkollott mérkőzést játszott egymással. Az A csoport vége és a divízió I között minimális a különbség, bennünk is megvan a potenciál, hogy meglepetést okozzunk a világbajnokságon. Hiszek benne, hogy kivívhatjuk a bennmaradást.
Borítókép: Nagy Gergő a Ferencváros csapatkapitánya (Fotó: Nemzeti Sport/Dömötör Csaba)
