– Gergő vagy Gergely?
– Gergő. Hivatalosan, az anyakönyvemben is ez szerepel. Olykor én is találkozom a Gergellyel, talán érthető, hogy nem szeretem, ha így szólítanak, mert a Gergő nem a becenevem.
– S Kercsó Árpád hogyan szólította anno, a kereszt- vagy a vezetéknevén?
– Árpi bácsi? Ha jól emlékszem, ő is Gergőnek, de nem biztos, mert volt, akit a vezetéknevén szólított gyerekként.
– Megannyi válogatott játékossal együtt ön is nála kezdett jégkorongozni. Talán önt is úgy toborozta, hogy felkereste a családját?
– Nem, ennek más a története. Kisgyerekként tornáztam, Paprika Jenő volt az edzőm, aki évekig válogatott volt és részt vett a szöuli olimpián. Állítólag kimondottan ügyes voltam, ő nagyon sajnálta, hogy abbahagytam a tornát. Későn, kilencévesen kezdtem hokizni, mégis szerencsés korban. Akkoriban adták át a fedett jégcsarnokot, amely a fehérvári és a szegedi után a harmadik ilyen létesítmény volt akkor csupán az országban. Édesapám kivitt az egyik meccsre, és azzal eldőlt a sorsom. Lenyűgözött a játék, már este mondtam apunak, reggel szeretnék hokiedzésre menni.
– A dunaújvárosi jégkorong az ezredforduló tájékán élte az aranykorát. Sikk volt jégkorongozni?
– Az biztos, hogy a hokisok nagyon népszerűek voltak. Sok meccsen szurkoltam Ladányiéknak az édesapámmal, emlékszem, előfordult, annyian voltunk a csarnokban, hogy már nem volt hely, apu a korlátra ültetett és úgy támasztott hátulról. A bajnoki címeket hatalmas ünneplés követte, de arra is emlékszem, 1999-ben sírva fakadtam, amikor Kangyal Balázs góljával a Volán megnyerte a döntőt. Mi, gyerekek is rengetegen voltunk a csoportban, a mai utánpótlásedzők valószínűleg megirigyelnék az akkori lelkesedést. Nem mondok vele újat, Árpi bácsi kemény edző volt, megkövetelte a munkát, éppen ezért sokat köszönhetek neki. Sokat voltunk jégen, és szilárd alapokat adott a későbbiekhez. Volt, hogy fél órán át csak bójákat kerülgettünk megszabott rendben, hogy fejlessze a korcsolyázó tudásunkat, de már akkor voltak lövőedzéseink, megtanított passzolni, cselezni. Tudom, sokan úgy tartják, hogy nagyon szigorú ember volt, én akkoriban nem így éltem meg. Sőt, valahol duplán neki köszönhetem, hogy jégkorongozó lettem. Nemcsak a hokihoz, hanem szinte mindegyik csapatsporthoz jó érzékem van.
Focizni természetesen én is nagyon szerettem, igazolt játékos is lettem a Dunaferrnél, egy darabig a két sportágat együtt csináltam, s nem volt egyértelmű, hogy melyik mellett teszem le a voksom. Árpi bácsi eljött hozzánk, a családhoz és meggyőzte a szüleimet, hogy a jégkorongot kell komolyan vennem, mert sokra vihetem.
– Igaza lett. Igaz, felnőtt játékos már az ősi rivális Volánnál lett önből. Miért igazolt oda?
– A két csapat közötti verseny hosszú távon a Volán javára dőlt el, a Dunaferrnél egyre nehezebb volt a helyzet, Árpi bácsi is emiatt ment máshová dolgozni. Hívtak Fehérvárra, akkor persze még csak a második csapathoz, a Titánokhoz, és én is úgy ítéltem meg, hogy a fejlődésem érdekében váltanom kell. A gimnázium második osztályát már Fehérváron kezdtem meg, a későbbi válogatott kapussal, Hetényi Zoltánnal béreltünk közösen lakást. Jó iskola volt, hirtelen felnőtté kellett válnom.
