– A Magyar Olimpiai Bizottság nemzetközi osztályának munkatársaként dolgozik. Milyen mértékben nehezíti ezt a munkát a háborús helyzet generálta bizonytalanság?
– Ezek elsősorban felsővezetői szinten lecsapódó problémák, mi elsősorban operatív szervezői-végrehajtói munkát végzünk. Nagyon „egyszerű” a dolgunk: tartani a kapcsolatot az olimpia szervezőivel, követni az eredményeket, a kvóták alakulását, az előzetes akkreditációs folyamatokat, de már az utaztatás és szállásfoglalás előkészítése is elkezdődött.
– Ebben a munkában tud valamit profitálni a hajdani kanadai és európai pályafutása során kialakult kapcsolatrendszeréből?
– Természetesen, legutóbb a tamperei hoki-világbajnokságon, ahol szakkommentátorként vettem részt. A vb-n több régi baráttal, csapattárssal, ellenféllel találkoztam, többek között az amerikai válogatott menedzserével, Chris Clarkkal, vele interjút is készítettem a tévé számára. A jégkoronghoz való közvetlen és folyamatos kötődésem elsősorban a különböző tévés munkákban merül ki, kommentálom az NHL-meccseket, a magyar jégkoronggal nincs mindennapos kapcsolatom.
– Az odafigyelése azonban minden bizonnyal változatlan. Aktív „történelemalkotóként” milyennek ítéli a magyar hoki elmúlt harminc évének az ívét?
– Ha a nyolcvanas évek végén, amikor már kezdtem észlelni, mi is történik a magyar hokiban, valaki azt mondja nekem, hogy a válogatottal valaha is A csoportos világbajnokságon vehetek részt, azt mondtam volna, hogy álomként sem érdemes beszélni róla, annyira valószínűtlen a felvetés. Most, 2023-ban pedig immár a harmadik A csoportos világbajnokságunkon játszhattunk, sőt, kis híján bent is maradtunk. Ha ebből a szempontból tekintünk az elmúlt harminc évre, nyugodtan beszélhetünk csodáról. Jelen pillanatban minden egyes A csoportos szereplés isteni áldás a magyar jégkorongozás számára, ezért nem is szabad feltétlen elvárásként megfogalmazni, viszont kétségtelenül evés közben jön meg az étvágy. A folyamat mindenképpen előremutató, a következő jelentős lépés az lenne, hogy legközelebb maradjunk is benn. És ha továbbra is jó döntések sorozatát hozza a szövetség, néhány éven belül el kellene érni legalább a liftezésig, azaz kiesés esetén azonnal visszajutni, és néha még bent is maradni.
– Mit gondol, miben rejlik az eddigi, csodával határos megvalósítások titka?
– Kezdetben annak a huszonöt-harminc játékosból építkező csapatnak a beérésében, illetve két-három szakvezető meghatározó szerepében, amelyben mi húztuk a szekeret. 2008-ban ugyanis olyan csapattal jutottunk fel, amelynek a tagjai akkor már nyolc éve együtt játszottak. Gyakorlatilag két csapatból állt össze az akkori válogatott, miközben nem elhanyagolható Kercsó Árpád, majd Pat Cortina nevelői, edzői ráhatása. A feljutásunk nyomán sokat javult a sportág hazai megítélése és támogatottsága, a hokizás akkor került a kiemelt sportágak közé, kezdtek épülni a jégcsarnokok. Ma már nem harmincöt emberből lehet válogatni, annak legalább háromszorosára bővült a merítési lehetőség. Közben meg az ország egyik kedvencévé vált ez a társaság.
– A tusványosi panelbeszélgetés során az erdélyiek egyik, konkrétan megnevezett „fájdalma” az erdélyi, de akár az anyaországi csapatokban szereplő játékosok magyar válogatottból való mellőzése volt. Indokolt a felvetés?
– Nehéz ennek a megítélése, miután én nem vagyok része a magyar szövetség vezetői stábjának, így nem ismerhetem teljes mértékben azt a feltételrendszert, ami ma a válogatottba kerülést szabályozza. Nyilván minden mellőzöttnek megvan a saját sztorija, talán az igaza is, de ez talán valamennyi mellőzött esetében így van. Elég sokat jártam korábban Székelyföldön, így aztán nem ismeretlenek a viszonyok, de a legszebb emlékek a Székelyföld–Magyarország meccsekhez kötődnek; mivel saját bőrömön igazából csak az itteni jégkorongélet habját és krémjét tapasztaltam meg, nem érzem magam jogosultnak ítéletet mondani hasonlóan érzékeny kérdésekben.
– Nem csak a válogatási szempontok „hiányos” ismerete miatt, de nem hiányzik, hogy egyelőre nincs közvetlen szerepe a magyar hoki fejlődésének elősegítésében?
– Természetesen hiányzik, elsősorban az a szegmense, amelynek keretében tudást adhatnék át. Úgy érzem, ezzel nemcsak magamnak tartozom, de a magyar hokitársadalom is profitálhatna mindabból, amit a külföldi pályafutásom alatt magamra szedtem, megtapasztaltam. De az én körönkívüliségem eddig nem az én döntésem volt, a tolakodás pedig nem a stílusom.
Borítókép: Szuper Levente (Fotó: Kisalföld/Csapó Balázs)
