– Másfél évtizedig viselte a magyar válogatott mezét, rengeteg mérkőzésen játszott. Melyek azok a találkozók, amelyek nyomot hagytak önben, és jó szívvel emlékszik vissza rájuk?
– Mindig emlékezetes marad számomra az első nyár, amikor magyar válogatott lettem. 2010-ben utolsó csereként számoltak velem, ritkán léphettem pályára, de ahogy zajlottak az Eb-selejtezők, úgy én is egyre több lehetőséget kaptam. Az utolsó, ukránok elleni szombathelyi mérkőzésen közel huszonöt percet játszottam, jól ment a játék, ami elindította a karrieremet egy pozitívumokkal teli úton. A válogatott szövetségi kapitánya, Braniszlav Dzunics kicsivel később a székesfehérvári Albánál is az edzőm lett. A közös munka sokat dobott rajtam, a játékom ugrásszerűen fejlődött, ezáltal sokkal nagyobb önbizalmam is lett a pályán. Volt pár dolog, amit mindenképpen el akartam érni a karrierem során.
A magyar bajnokságban már sikerült mindent megnyernem, így fő célom volt, hogy a nemzeti csapattal kijussunk egy Eb-re.
Szerencsére ez is sikerült, 2017-ben Kolozsváron rengeteg magyar szurkoló szorított értünk, fantasztikus hangulatban játszhattuk a meccseinket.
Ivkovics Sztojan vezetésével kiváló felkészülés állt mögöttünk, és tudtuk, hogy mely mérkőzéseket akarjuk mindenáron megnyerni, és sikerült is behúznunk azokat a kontinenstornán. Ezúton is szeretném megköszönni minden válogatottedzőmnek, hogy lehetőséget adtak nekem, köszönöm a magyar szurkolók szeretetét és a sok kedves üzenetet, amit a visszavonulásomkor kaptam.
– A szülei az evezőssportban értek el szép sikereket, mindketten magyar bajnokok voltak. Ön úszással kezdett, majd a küzdősportok felé vette az irányt, karate- és dzsúdóedzésekre kezdett járni. Saját bevallása szerint nem volt labdaügyes, de végig hitt benne, hogy profi kosárlabdázó lehet egy napon.
– Én voltam a csapat legjobb védőjátékosa, és mindig az ellenfél legjobbját fogtam, legyen center vagy irányító. A feladatom az volt, hogy próbáljam megállítani vagy minél jobban megnehezíteni a dolgukat. Mivel kosarazni nem tudtam, kellett valami, amivel ki tudtam tűnni a többiek közül. Nem volt könnyű a kezdetekben. Tizenhat éves koromra a csapattársaim magasabbak és erősebbek lettek, én pedig kikerültem a rotációból. Ekkoriban kezdtem el konditerembe járni, és hála a súlyzós edzéseknek, két év alatt fizikálisan annyit fejlődtem, hogy sokkal nagyobb és erősebb lettem mindenkinél. Ennek eredménye az lett, hogy tizennyolc éves koromtól kezdve rendszeresen játszottam az U20-as bajnokságban annak ellenére is, hogy ebben az időszakban kiraktak az U18-as válogatottból, így nem tarthattam a csapattal a korosztályos Eb-re.
– Volt példaképe a kosárlabdában?
– Nagyon sok összeállítást néztem az olimpiai bajnok Vince Carterről és az amerikai Kenyon Martinról az NBA-ben, akik óriásiakat tudtak zsákolni. Emiatt is akartam fiatal koromban minden akciót zsákolással befejezni, és ezért is kondiztam sokat, hogy minél nagyobbat tudjak ugrani. Először tizenhat évesen tudtam zsákolni.
– Sok videó van önről is, ahogy a levegőbe felpasszolt labdákat behúzza a gyűrűbe.
– Ez az alley-oop az egykori edzőm, Braniszlav Dzunics mániája volt. Mindig az amerikai egyetemi bajnokságokat nézte, és olyan játékokat kért tőlünk, amiket ott látott. Ezért is voltak annyira gyakoriak a levegőben elkapott labdákból a zsákolások, mert a legtöbbször mi is ezeket használtuk.
– Kiváló védő és igazi csapatember, de a felnőttválogatottban a 2014-es Eb-selejtezők második körén kívül mindig tíz alatt volt a pontátlaga a nemzeti csapatban. A pontszerzés sosem motiválta, hogy még jobb legyen benne?
– Húszéves koromban mindig én szereztem a legtöbb pontot, felnőttkarrierem kezdetén is arra törekedtem, hogy minél több pontot dobjak. Később nem így jött össze, mivel mindig akadtak pontszerzésben domináns mezőnyjátékosok a csapatunkban, akik sokkal többször próbálkozhattak, mint én.
Nekem átlagosan öt-hét kísérletem van egy meccsen, ebből azért nehéz sok pontot szerezni.
Főleg, hogy annyira nem vagyok ügyes alsó poszton. Valamiért pedig senki nem akarja engedni nekem, hogy többet egy-egyezzem, pedig régen abban is jobb voltam. Huszonkét éves koromig alapvetően négyes poszton játszottam, és csak utána kerültem egy pozícióval feljebb, mivel nem sok magyar center játszott a csapataimban. Jól érzem magam centerposzton: ha sok pontot nem is dobok, de labda nélküli mozgásommal, blokkokkal és azzal, hogy gyorsabb vagyok az ellenfél centereinél, sokat javítok a saját csapatom játékán és eredményességén.
– Igaz, hogy fiatalabb korában az Alba Fehérvár csapatánál az iskolai tanórák után sorozatban napi három edzésen is részt vett?
– Igen. Az U20-as edzés után a felnőttek edzésén is ott maradtam, bár legtöbbször csak az eredményt számoltam az egymás elleni meccseknél, ezt nem annyiraszerettem. A végén az NB I B-s csapat tréningjén is részt vettem. Ezek nem mindennap voltak, az NB I B-s edzés pedig nem volt túl profi. Ha kellett ember, hogy tudjunk edzeni, akkor ott maradtam. Nagyon amatőr szintű edzések voltak, de ott legalább játéklehetőségem volt.
– Tizenhárom éve Dávid Kornél segítségével az NBA-ben szereplő Phoenix Suns edzőtáborába is eljutott. Olyan kemény edzések voltak, hogy nem bírt lábra állni, térdfájdalmai is sűrűsödni kezdtek. Bántotta valaha, hogy nem sikerült az NBA, vagy sosem voltak olyan álmai, mint mondjuk a manapság a tengerentúlon próbálkozó Valerio-Bodon Vincentnek?
– Az igazsághoz tartozik, hogy ott nem volt szó NBA-szerződésről, csak a nyári ligában szerettem volna játszani. Az természetesen bántott, hogy nem vittek el Las Vegasba meccseket játszani, csak edzettem. Ezzel már nem tudok mit tenni, viszont úgy látom, hogy a mai énemmel azzal a térdfájdalommal már simán tudtam volna játszani.
Érezni érzem most is, olyan nincs, hogy nem fáj semmim. Ehhez egy idő után hozzászokik az ember, ugyanúgy edz vele.
Ha nem edzenék, akkor a labdát sem tudnám elkapni.
Az első, Szombathelyen töltött szezonomban a bajnoki döntő nagyon szenvedős volt. A sarkam és az Achillesem is be volt gyulladva.
Fájdalomcsillapítókkal játszottam végig a rájátszást.
Szerettem volna a háromszor hármas magyar válogatottban is játszani, hogy kvalifikáljuk magunkat a nyári olimpiára. A sérülések miatt azonban ezt nem tudtam vállalni.
– Sukorón van háza egy csendes környezetben, de kevés időt tud ott tölteni a mérkőzések miatt. Mivel tud kikapcsolni?
– Ritkán adatik meg, hogy pihenni tudjak. Ezért a szabadidőmben próbálok lazítani és feltöltődni, és sok időt tölteni a feleségemmel, Virággal. Szerencsére nyáron lesz elég szabadidőnk, hogy kitaláljuk a legjobb programokat magunknak. Szeretem a csendet, a házunk egy erdős rész közepén áll. Van egy Loki nevű kutyánk és két macskánk is, Goku és Gandalf.
– Nem gondolom, hogy az lennék, de tény, hogy szeretek kerékpárral közlekedni.
Túl sok az autó, és nem szeretek a dugóban állni. Biciklivel viszont arra megyek, amerre akarok, nem kell megállnom.
Emiatt is járok bringával az edzésekre. Egy elektromosan rásegítő kerékpárom van, hogy magasabb dombokra könnyebben fel tudjak menni Szombathelyen és Sukorón is.
– Az egyik hobbija a vicces zoknik gyűjtése, amit két éve kezdett el. Mi volt az oka?
– A Nemzetközi Kosárlabda-szövetség egyik szabálya az, hogy a pályára lépő csapatoknak ugyanolyan színű zoknit kell viselniük. FIBA által rendezett eseményen, legyen az Bajnokok Ligája vagy válogatottmérkőzés, nem lehet különböző színű zoknit viselni, mert a nemzetközi szövetség ötszáz eurós büntetéssel sújtja az adott csapatot.
Nem szeretem a kötött szabályokat, a sötét cipőhöz nem szeretek fehér zoknit viselni, így inkább rendeltem mintás fehér zoknikat, mert így próbáltam picit lázadni a teljesen fehér zoknik ellen.
Különböző mintázatok vannak rajtuk a képregényfiguráktól kezdve a vicces feliratokon át egészen a népszerűbb rajzfilmekig.
– Büszke a tizenöt év magyar válogatottságra, de idén azt nyilatkozta, hogy a játék szempontjából egészségesebb lenne, ha a fiatalok kiszorították volna. Mit gondol, lesz-e olyan játékos a jövőben, aki továbbviszi a Keller Ákos-féle hagyományokat?
– Azért van honosított centerünk, Nathan Reuvers, hogy ebből később se legyen probléma. Egyébként a a Spanyolországban játszó Golomán Györggyel, a soproni Molnár Mártonnal, a Budapest Honvéd magas emberével, Filipovics Stefannal és a pécsi Meleg Gergővel pár évig ellehet alsó posztokon a nemzeti csapat. Azt gondolom, hogy a válogatott inkább a harminc év alatti korosztálynak való, akiknek még van energiájuk, hogy játsszanak az országukért. Sajnos az a tapasztalat, hogy a labdarúgókhoz képest elenyésző jutalmat kapnak a magyar kosárlabdázók egy világversenyre való kijutásért.
– Meddig tervezi még a profi pályafutását?
– Egy évet biztosan akarok játszani, aztán szezon közben meglátom, hogy akarom-e és bírom-e még csinálni. Fizikálisan nem lenne gondom, akár negyvenöt éves koromig is kosarazhatnék.
Keller Ákos
Született: Székesfehérvár, 1989. március 28.
Klubcsapatai: Alba Fehérvár (2007–2013), Szolnoki Olaj (2013–2016), Alba Fehérvár (2016–2018), Pau-Lacq-Orthez (francia, 2018–2019), Körmend (2019), Zadar (horvát, 2019), Orlandina (olasz, 2019–2020), Slask Wroclaw (lengyel, 2020–2021), Falco Szombathely (2021–).
Sikerei: kilencszeres magyar bajnok (2012–13, 2013–14, 2014–15, 2015–16, 2016–17, 2020–21, 2021–22, 2022–23, 2023–24), hatszoros Magyar Kupa-győztes (2012–13, 2013–14, 2014–15, 2016–17, 2020–21, 2022–23), Európa-bajnoki nyolcaddöntős (2017). Válogatottság: 2010 és 2025 között szerepelt a nemzeti csapatban, tagja volt a 2017-es és a 2022-es Európa-bajnokságon is a magyar keretnek. Előbbi tornán a csoportkörből is továbbjutott Magyarország, a nyolc közé jutásért csak a későbbi döntős Szerbia állította meg.
