A következő Eb-re gondolva több félelmünk lehet, mint illúziónk

Mozgalmas egy hónap volt. Az Európa-bajnokságon lejátszottak ötvenegy mérkőzést, lezajlott rengeteg dráma, esélyesek estek ki és utaztak haza lógó orral, kevésbé esélyesek viszont megdicsőültek, és akadtak válogatottak, amelyek nem sok nyomot hagytak ezen a kontinenstornán. Igazi nagy felfedezettje nem volt az Eb-nek, amelyet elértek napjaink ideológiai csatározásai, és amelyet tizenegy ország mondhatott a sajátjának; ilyen biztosan nem lesz többé.

London, 2021. július 12. Olasz játékosok ünnepelnek a trófeával a koronavírus-járvány miatt 2021-re halasztott 2020-as labdarúgó Európa-bajnokság döntõjében játszott Olaszország-Anglia mérkõzés végén a londoni Wembley stadionban 2021. július 11-én. Olaszország az 1-1-es döntetlennel zárult rendes játékidõt követõ hosszabbítás utáni büntetõpárbajban 3-2-re gyõzött, és 1968 után másodszor lett a kontinens legjobbja. MTI/EPA Pool/Catherine Ivill Fotó: Catherine Ivill

Baráti kör, tippelős játék: meg kell jósolni minden egyes eredményt, előbb a csoportkörben, majd a kieséses szakaszban körről körre egészen a döntőig. Külön kategória külön nevezési díjért, hogy az első nap előtt meg kell nevezni az Európa-bajnokot és a gólkirályt. Az ismerős baráti körben nagy egyetértés uralkodott: több mint nyolcvan százalék Franciaországot tippelte végső győztesnek és ültette a gólszerzők trónjára Kylian Mbappét.

Ezen az Európa-bajnokságon ennyit értek az esélyek. Mint tudjuk, a franciák kipottyantak a nyolcaddöntőben, Mbappé pedig egyetlen árva gólra sem volt képes. Nemigen hihettük, hogy a nagy sztárok nem csillognak majd különösebben, és nem említünk az Eb után egy, két, legfeljebb három nevet, aki vagy akik miatt emlékezetes marad ez az egy hónap. A győztesekről sem úgy beszélünk majd, hogy Chielliniék emelték magasba a Delaunay-kupát, hanem olaszokat mondunk majd, mert most nem kiemelkedő futballzsenik, hanem hihetetlenül egységes, jól szervezett és szinte tökéletesen képzett csapatok szórakoztattak minket egy álló hónapon át.

Így ünnepelte az olasz válogatott az Európa-bajnokság megnyerését
Fotó: MTI/EPA/Catherine Ivill

Már közhelynek számít, de igaz: a kieséses szakaszban új Európa-bajnokság kezdődött. A csoportkörben megmutathatták magukat a kontinens középmezőnyébe tartozó válogatottak is, a nagyok így vagy úgy átverekedték magukat ezen a szakaszon, és attól fogva már nem láttunk érdektelen mérkőzést. Meggyőződhettünk róla, hogy az élmezőny rendkívül kiegyenlítetté vált, aligha írhatjuk a véletlen számlájára, hogy a negyeddöntőktől lejátszott hét mérkőzésből négy döntetlenül ért véget, köztük a két elődöntő és a finálé, s ezekben hosszabbításban, illetve tizenegyesekkel született meg a döntés. Ugyanakkor az említett középmezőny is zárkózik, elég talán csak a csehek negyeddöntőig jutására vagy akár a magyar válogatott szereplésére visszagondolni.

Egy név azonban biztosan megragad az emlékeinkben, ha erre az Európa-bajnokságra gondolunk: Christian Eriksené, akit a dánok első, finnek elleni csoportmeccsén szívleállás miatt újra kellett éleszteni. Aki látta azokat a perceket, biztosan sohasem felejti el. Szomorú emlék marad az is, hogy az európai nagy nemzetek futballszínpadára betolakodtak napjaink ideológia csatározásai, és új, egyáltalán nem odaillő törésvonalakat alakítottak ki. Lapunkban erről számtalan cikket írtunk a hírektől az elemzésig, most maradjunk csupán abban, hogy ez a kontinenstorna az első, amelyen a címlapokat és a híradásokat nem feltétlenül a futball uralta, az UEFA pedig engedte, hogy megosztó mozgalmak rátelepedjenek az eseményre. Az európai szövetség megalkuvó, kettős mércét alkalmazó, gyáva magatartása könnyen tetten érhető volt minden egyes döntésében, és emiatt ezen a területen inkább lehetnek félelmeink, mint illúzióink a tervek szerint három év múlva Németországban sorra kerülő Európa-bajnokságra gondolva.

A magyar válogatott müncheni mérkőzése előtt aktivisták szivárványos zászlókat osztogattak az Allianz Arena környékén

Egyedi, mondhatni egyszeri és megismételhetetlen volt ez az Európa-bajnokság a megrendezésében is. Az UEFA állítólag azért találta ki a „több ország legyen házigazda” módszert, hogy így ünnepelje a sorozat 60. születésnapját, ám a színfalak mögött mindenki tudta, hogy ez csak tetszetős magyarázat. Egész egyszerűen arról volt szó, hogy a 2020-as Eb-re egyedül Törökország jelentkezett, a szövetség pedig nagyon nem akarta neki adni a jogot. Aleksander Čeferin, az UEFA elnöke a múlt héten határozottan kijelentette, hogy jó ideig – ez a gyakorlatban a sohát jelenti – nem lesz össznépi Európa-bajnokság, mert igazságtalanságokat szül: egyesek szinte végig egy helyben maradnak, mások ezer kilométereket utaznak két mérkőzés között. Nekünk, magyaroknak kedvezett a döntés, mert három pompás hangulatú meccset láthattunk a Puskás Arénában, így belekóstolhattunk a kontinenstornák hangulatába. Ám a legnagyobb gond éppen itt található: az étkezésben is egészen más kóstolni, mint alaposan jóllakni. Ez az Eb egyszerre volt mindenkié és senkié sem. Budapestnek jutott három nap, de Magyarországon sokan ebből keveset érzékelhettek, a vidéki városokba nem jutott el az Eb-láz, oda nem utaztak külföldi szurkolók, ott nem épült egyetlen szállodai szoba sem a torna miatt, ott ugyanúgy jelent meg az Európa-bajnokság, mint bármikor: a televízióban.

Ám alighanem igaza van annak, aki azt mondja, örüljünk, hogy ennyit is kaptunk. Okkal maradhatnak bennünk vegyes emlékek, csodálatos és lehangoló pillanatok, parádés meccsek, egy azonban biztos: az Euro 2020 igazán furcsa, hamisítatlanul egyedi lett. Kezdve azzal, 2021-ben rendezték meg…