Koronás Antal szerda reggel, miként a boldog békeidőkben szinte mindennap, sétára indult a városban. Kezébe vette a fiától kapott jegyzetfüzetet, amelyet a 2020-as Eb logója díszített. Az első gondolata az volt, hogy a 20-at áthúzza, s 21-et ír fölé; a második, azzal áll bosszút a világon, hogy begyújt vele. Ám a szokás nagy úr, ezért mégis a zsebébe csúsztatta. Műszaki ellenőrként sétái során a kotyogó csatornafedelektől a megindult tetőcserepeken át a vihar tépte fákig ebbe jegyzett fel minden, javítás után kiáltó hibát.
Mint mindig, ezúttal is útba ejtette az iskolát. Ha a gyerekek rúgták a labdát, rendszeresen megállt a kerítés mögött, az ügyesebbeket már a mozgásukról felismerte. Akkor eszmélt, amikor a sarokhoz ért: hiszen az iskola is bezárt. Aztán mégis befordult, s meglepetésére ismerős zaj ütötte meg a fülét: labdapattogást hallott. Megszaporázta a lépteit, s nem csalódott, fociztak a gyerekek. Köztük volt az egyik kedvence, a kis mokány barna legény, aki jobbal, ballal egyformán püfölte a lasztit. Végre foci! Valósággal lebilincselte a játék. Mint gyerekkorában, amikor egyedül rakosgatta az autóskártyát; ha az egyik csapat rúgott gólt, akkor a bal, ha pedig a másik, akkor a jobb kezét rántotta ökölbe diadalittasan.
Hat-ötnél megtörtént a csoda. A kis mokány lövését blokkolták, a labda, mint rúdugró a léc fölött, tökéletes ívben perdült át a dróthálón, éppen Koronás Antal felé. Ugyan gyorsan hármat kellett lépnie, de nem tévesztette el az ütemet. Véletlenül sem akart megszégyenülni, ezért a légstopot nem kockáztatta meg, inkább magabiztosan magához ölelte a labdát. Melegség járta át, percekig képes lett volna élvezni a pillanatot, de tudta, az éles állásban a játéknak minél hamarabb folytatódnia kell. Hátrált egy lépést, bal combjára ejtette a labdát, majd amikor az ismét lefele tartott, jobbal, kapásból beledurrantott, s a labda, ahogy jött, ugyanolyan ívben repült vissza a pályára. A gyerekek egy emberként rontottak rá, az egyik éppen készült elkapni, amikor éles üvöltés törte meg a pillanat varázsát.
– Állj! – ordította egy középkorú férfi a pályára lépve. – Hozzá ne érjetek! – Majd gumikesztyűt húzott, fertőtlenítő spray-t vett ki a zsebéből, s gondosan letisztogatta a labdát. Mikor végzett a művelettel, Koronás Antalhoz fordult, s így szólt:
– Mit képzel? Hogyan merészeli veszélyeztetni a gyerekek életét?
– Én csak… – motyogta Koronás Antal, de azt már nem tudta hozzátenni, amire gondolt, hogy csak segíteni akart, s különben is évek óta gyönyörködik a gyerekek játékában. Ha valami, hát az még bearanyozhatná hajlott korát, ha neki is lenne egy kisunokája, akivel rugdoshatná a labdát.
– Távozzon, vagy rendőrt hívok! – utasította az oroszlánbőgés.
Koronás Antal, mi mást tehetett, eloldalgott. Amint befordult a sarkon, érezte, meg kell pihennie. Kiverte a víz, a szíve kalapált, majd kiugrott a helyéből. A falnak támaszkodva pihegett. Párás szeméből egyszer csak könnycseppek gördültek alá.
– Baj van, bácsi? Hívjak mentőt? – szólította meg egy maszkot viselő járókelő.
Koronás Antal szíve szerint azt felelte volna, igen, baj van, a lehető legnagyobb. Nem értem a világot, s a világ sem akar megérteni engem. Ez az öregség csalhatatlan jele. A munka és a sport volt a két utolsó mentsváram, s most azt is elvették tőlem. Senkinek sincs szüksége rám, s én sem akarok már semmit a világtól.
Felegyenesedett, a kabátja ujjával szétkente a könnyeit, s csak ennyit mondott:
– Semmi, semmi, csak a hirtelen jött meleg.
(A sorozat további részei ITT olvashatók.)
