Közös pályánk a Kárpát-medence

A címben szereplő – mondjuk így – jelige alatt éveken át rendszeresen publikáltunk cikkeket a külhoni magyarság sportéletéről, s ha a mottó idővel le is kopott, a tartalom változatlan, hiszen a dunaszerdahelyi, sepsiszentgyörgyi és topolyai futballklub folyamatosan témát szolgáltatva a magyar labdarúgás szerves részét képezi. A közös örökség persze ennél is gazdagabb, a szomszédos országokban született magyar sportolók – akár magyar színekben érték el sikereiket, akár nem – az összetartozás örök legendái.

Szabó Katit eget verő ünneplésben részesítette 1983-ban a BS közönsége Fotó: Tumbász Hédi Forrás: Nemzeti Sport/Tumbász Hédi

Nehéz meghatározni, kit is tekinthetünk „trianoni” magyar sportolónak. Definícióalkotás helyett dióhéjban idézzük fel két olimpiai aranyérmes birkózónk életútját. Keresztes Lajos (1928 bajnoka) az udvarhelyszéki Alsósófalván, Lőrincz Márton a szomszédos Korondon született – egyaránt még 1920 előtt. Ám már az ő életsorsuk is eltérő: előbbi, az 1900-as születésű Keresztes még Trianon előtt költözött Budapestre munkát vállalva, utóbbi, az 1912-es Lőrincz a harmincas években menekült Budapestre. Pályájuk közös pontja, hogy mindketten a magyar csapat tagjaként érték el a legnagyobb sikerüket. Amit nem véletlenül hangsúlyozunk, hiszen az 1887-ben Kassán (tehát az akkori Magyarországon) született, 1912-ben sportlövőként magyar színekben olimpiai aranyérmet szerző, családjával még a XIX. század végén Budapestre települő és 1964-ben itt elhunyt Prokopp Sándor aranyérmét Szlovákia – csak mert Prokopp Kassán született – magának követeli. Ne finomkodjunk a módhatározóval: arcátlanul.

Ilyen alapon az atléta, magasugró Balázs Jolán (kétszer is, 1960-ban és 1964-ben), a tornász Szabó Katalin (négyszer, egyaránt 1984-ben), az evezős Józsáné Veres Ibolya és Horváth Ilona (1984), az ugyancsak atléta, közép- és hosszútávfutó Szabó Gabriella (2000) Magyarországnak szerzett dicsőséget az ötkarikás játékokon. Ahogy természetesen Johnny Weissmüller is, hiszen 1900-ben a Temesvár melletti Szabadfalván látta meg a napvilágot… S persze a modern korból Rebecca Soni (Sőni Rebeka), hiszen magyar szülei Kolozsvárról emigráltak az Egyesült Államokba. A sporttörténelem produkált ennél cifrább eseteket is. Az 1912-ben Brassóban született Bodola Gyula a román és a magyar labdarúgásnak is nagy alakja, hiszen a II. bécsi döntés után Észak-Erdéllyel ő maga is visszatért, s lett román után magyar válogatott. S még csak nem is egyedi élutat leírva.

Szabó Katit eget verő ünneplésben részesítette 1983-ban a BS közönsége
Fotó: Nemzeti Sport/Tumbász Hédi

Minden egyes (mai fogalmaink szerint) külhonban született sikeres magyar sportolót nem sorolhatunk fel. De hogy legalább az olimpiai bajnokok listája teljes legyen, az említett erdélyi sportolók mellett nem feledkezhetünk meg a szovjet labdarúgó-válogatottal 1956-ban aranyérmes Beca Józsefről. Az ismertség, népszerűség mércéjének eleget téve továbbá a teniszben kilenc Grand Slam-tornán győztes egykori világelső Szeles Mónikáról, az 1986-ban labdarúgásban BEK-győztes Steaua magyar edzőjéről, Jenei Imréről, egyik legjobb játékosáról, Bölöni Lászlóról, az ukrán (szovjet) Dinamo Kijevvel KEK-győztes Rácz Lászlóról.

De semmi esetre se kezdjünk számháborúba, mert az sehová sem vezet. Ahogy a közös haza, a közös pálya is fenn, a magasban, a lelkekben él. Egy-egy éremnél, szép eredménynél többet elmond az összetartozásról, hogy mit jelentett és mit jelent még ma is az erdélyi magyaroknak a román válogatott feletti győzelem vagy éppen a tőle elszenvedett vereség, hogy a jégkorong a székely identitás részévé vált, hogy a zentai Györe Lászlónak akkor is szurkolunk, ha szerb színekben versenyez és a nemzetközi teniszvilág ­Laslo Djere­ként ismeri.

A sikereink és vereségeink, veszteségeink is közösek. Együtt leszünk tőlük többek és erősebbek, ahogy kevesebbek és gyengébbek is. Igenis közös pályánk a Kárpát-medence.

Szegényebbek lennének nélküle

Bár Guczoghy György „csak” ezüstéremig jutott lólengésben, a Budapest Sportcsarnok közönsége magyar győzelemnek is örülhetett az 1983-as világbajnokságon. A világ akkor fedezte fel a női tornasport új üdvöskéjét, a magyar közönség pedig a proletár internacionalizmust félretéve, eget verő ünneplésben részesítette a „román” Ecaterina Szabót. A zágoni Szabó Katit, aki egy évre rá a Los Angelesben szerzett négy arany- és egy ezüstérmével végleg bevonult a sporttörténelembe ama exkluzív ötös tagjaként – a szovjet Larissza Latinyina, Keleti Ágnes, a csehszlovák Věra Čáslavská és az amerikai társaságában –, akik egyazon olimpián négy aranyérmet nyertek női tornában. A sportágba korábban, 1974 tavaszán, alig hatévesen érkezett meg. A román tornasport bajnokneveldéjének szánt Onești-en – a hajdani Ónfalván – nagycsoportos óvodásként ide-oda kallódott, csinálta, amit a többiektől látott, és nagyon sokat sírt. Egyvalaki akadt, aki megértette őt és a könnyeit: Ghioane Mária néni. A tornalíceum bentlakásában az ágyneműk mosásával-vasalásával megbízott magyar csángó asszony egy személyben „tehet” róla, hogy a románul egy szót sem tudó Kati nem szökött meg Ónfalváról. Jót tett vele vagy sem, ma már lehetetlen megítélni. Az érmek mögül nézve kétségtelenül jót. Miközben Kati magyar identitása folyamatosan kopott – hogyan is történhetett volna másként… –, mint azon kincseké, amelyeket Trianonban a környéken létrejövő új államoknak ajándékoztak. Kötelességtudó, szeretetre méltó emberként, nem utolsósorban eredményeket szállító tornászként legfeljebb pályafutása végén érezte magyarsága hátrányait. Franciaországban él, sűrűn hazalátogat Zágonba, ahol élő legendaként kezelik. A világ magyarsága sajátjaként tekint rá, és ez rendben is van így. Négy olimpiai aranya melletti legfőbb érdeme: élő bizonyítéka annak, hogy az elszakított magyarok és örököseik nélkül az utódállamok is jóval szegényebbek lennének. (Cs. S.)