– Az 1979-es bukaresti Eb-n alig tizenkilenc évesen debütált a felnőttek mezőnyében, és ódákat zengtek önről. Ami nem is csoda, hiszen 5-0-ra vezetett az akkor verhetetlen szovjet Balbosin ellen, kis híján két vállra fektette, s ugyan végül kikapott, de a negyedik helyével is berobbant a nemzetközi élmezőnybe. Egy év múlva a moszkvai olimpián balszerencséjére már az első fordulóban Balbosint fogta ki, ott is alulmaradt vele szemben. Ha csak közepes a sorsolása, meddig juthatott volna?
– Közel harmincan mérlegeltünk, és annyit kívántam, hogy ne a szovjet és a bolgár versenyző legyen az első két ellenfelem, ők ketten erősebbek voltak nálam. A bronzéremre azonban jó esélyem lett volna. Erre még a román és a lengyel fiú pályázhatott, de abban az évben már mindkettőjüket megvertem. Erre mi történt? Megkaptam a szovjetet és a bolgárt, és két forduló után kiestem. Ám húszévesen úgy voltam vele, nem dőlt össze a világ, a Los Angeles-i már az én olimpiám lesz.
– A következő évek világversenyei ezt is ígérték. Az 1981-es vb-n ezüstérmes lett, az 1983-as budapesti Eb-n is, 1984-ben pedig úgy nyerte meg Jönköppingben az Eb-t, hogy a rettegett Balbosint is legyőzte.
– Őt tavasszal már Szegeden is megvertem, akkor tért vissza a sérülése után, és azért jött el a nemzetközi versenyünkre, hogy birkózhasson velem. Láthatta, hogy fizikálisan eléggé megerősödtem, és huszonnégy évesen már sokkal érettebb versenyző is voltam, mint Moszkvában. 1984-ben még nem vezettek világranglistát, de a 100 kg-os súlycsoportban én voltam az első számú versenyző. Balbosin azért tért vissza, hogy visszaszerezze a trónját, de az Eb-n már a döntő felé vezető úton legyőztem. Az első helyért végül egy keletnémetet vertem meg, akit ötvenhét másodperc alatt két vállra fektettem.
– Nem jelentett terhet, hogy az erős válogatottunkból mindenki más kiesett, és önnek kellett megmentenie a becsületet?
– Nem, mert világ életemben meg tudtam oldani, hogy csak a saját feladatomra koncentráljak. Az sem zökkentett ki, hogy ugyanezen az Eb-n verseny közben egy ember bejött az egyik szőnyegre, és puskával a kezében elkezdett hadonászni. Állítólag elégedetlen volt a bíráskodással. Végül az egyik lengyel edző döntötte le.
– Néhány héttel később miként tudta meg, hogy a szocialista tömb bojkottja miatt nem megyünk a Los Angeles-i olimpiára?
– Magyarország sokáig kivárt, és az utolsó pillanatig úgy hittük, hogy a románokhoz hasonlóan mi is utazunk, így készültünk. Akkor is edzés előtt voltunk, amikor megszületett a döntés, ezt formálisan a Magyar Olimpiai Bizottság hozta meg. Akkoriban nem volt mobiltelefon, Hegedüs Csaba szövetségi kapitány jött a hírrel. Soha nem felejtem el, leült egy székre, sokáig csendben volt, és akkor már sejtettük, hogy mit fog mondani. Akadt, aki a sarokban sírni kezdett, mások kiszédelegtek a teremből, én jó nagyot belevágtam az öntöttvas radiátorba. Egyértelmű esélyese voltam az olimpiának, abban az évben a félnehézsúlyban én voltam a legjobb formában, a legjobb erőben. Nagyon nehéz volt feldolgoznom, hogy nem indulhatok Los Angelesben, de el kellett fogadnom. Megpróbáltam úgy nézni a dolgokat, hogy egy olimpia még így is van bennem. Az volt a vigasz, a menedék, hogy Szöulban is még csak huszonnyolc éves leszek.
– Addig is azonban 1984 nyarán még ott volt a szocialista országok „olimpiája”, a Barátság Versenyek – kötöttfogású birkózásban történetesen Budapesten –, és akkor még nem tudhatták, hogy az ezeken szerzett érmek után másfél évtized múlva az olimpiai érmeknek megfelelő életjáradékot állapít a magyar állam. Hogyan tudta felpörgetni magát erre a versenyre?
– Nagy motivációt jelentett, hogy kiderült, a szovjetektől Balbosin indul, akivel aztán a döntőt birkóztam, és ez lett a versenyzői pályafutásom legnagyobb meccse. 2-2-re végeztünk, a magasabb pontértékű akciómmal nyertem, de a végén úgy keveredtem ki egy szituációból, hogy az szinte hihetetlen volt. Hogy húzzam az időt, kamuból indítottam egy válldobást, de Balbosin megkontrázta, bement a derekamra, és már vitt le a földre. Ekkor egy századmásodpercre bevillant, hogy így veszítek, de ez nem történhet meg. Valahogy belehomorítottam, és kivédekeztem. Hogy honnan vettem az erőt, honnan jött a mozdulat, most sem tudom megmondani, csak úgy kirobbant belőlem.
Gáspár Tamást (balra) a Nemzetközi Birkózószövetség szerb elnöke, Nenad Lalovics a 2013-as budapesti vb-n iktatta
be a Hírességek Csarnokába
Fotó: MBSZ/Róth Tamás
– Ennek a meccsnek kellett volna az olimpiai döntőnek lennie?
– Így van, az nem is volt kérdés, hogy ez a verseny erősebb volt, mint az olimpia. Erkölcsileg rengeteget jelentett nekem ez a siker.
– Az 1986-os budapesti világbajnokság döntőjében a román Andreit is elintézte, akit Los Angelesben megkoronáztak.
– Ha kisebb versenyeken egyszer-kétszer le is győzött, a nagyokon mindig megvertem, és a Budapest Sportcsarnokban tízezer ember előtt egyszerűen nem veszíthettem. Fantasztikus élmény volt itthon világbajnokságot nyerni, semmihez sem fogható, amikor átüt ennyi ember hangorkánja. S az, hogy valaki a saját nemzete előtt jut fel a csúcsra, csak nagyon keveseknek adatik meg.
– Két évvel voltunk az olimpia előtt, megint minden nagyon jól alakult, de az 1987-es vb-n megsérült, és ennek súlyos következménye lett. Mi történt egészen pontosan?
– Kiugrott a bal vállam, és el kellett dönteni, hogy megoperálják-e vagy sem. Ez nagy dilemma volt, mert akkoriban még sokkal hosszabb rehabilitációval kellett számolni, és attól tartva, hogy nem épülnék fel az olimpiáig, a konzervatív kezelés mellett döntöttünk. Úgy tűnt, bevált, a versenyeken sem volt gond a vállammal, de Szöulban megint kiugrott, és nem folytathattam az olimpiát. Pedig már az egyik nagy ellenfelemet, a bolgár versenyzőt is legyőztem, gyakorlatilag ott álltam a döntő kapujában. Ám a szőnyegről egyenesen a kórházba vittek, és így a végelszámolásnál csak nyolcadik lettem. Az olimpia után megműtöttek, a vállam tökéletes lett, de jöttek más sérülések, mellizomszakadás, keresztszalag-szakadás, és harmincegy évesen aztán vissza is vonultam. Így sem volt rövid a pályafutásom. Persze van, akinek hosszabb, de én meglehetősen hamar kerültem be a sűrűjébe.
– Ha minden tökéletesen alakul a pályafutásában, versenyzőként is bekerülhetett volna a birkózók Hírességek Csarnokába, sportvezetőként pedig be is választották.
– Közel negyedszázadot töltöttem el a Magyar Birkózószövetség vezetésében főtitkárként, és ezalatt több mint tíz világversenyt rendeztük meg, amelyekről a nemzetközi szövetség mindig maximális elismeréssel szólt. Erre is nagyon büszke vagyok. Ami pedig a versenyzői pályafutásomat illeti, azt szoktam mondani, hogy az olimpiai bajnoki címhez nagyon sok mindennek össze kell jönnie. Nem elég a kiváló forma, ha az egészség vagy a politikai helyzet közbeszól, és én sajnos mindkettőt megtapasztaltam.
– Említhetjük a jelenlegi helyzetet is, s bár a tokiói játékokat jövőre megrendezik, bizonyára át tudja érezni az idei megméretésre készült versenyzők helyzetét.
– Abszolút, főleg azokét, akik most vannak életük formájában. S bár nekik legalább jövőre lesz lehetőségük olimpiára menni, egyáltalán nem biztos, hogy akkor is ugyanilyen jók lesznek. A mai élsportban már nagyon tudatos felkészülés zajlik, szigorú négyéves menetrenddel, és a csúcsformát erre a nyárra időzítették. Az első trauma után azonban fel kell állni, az élet már csak ilyen.
