Koronás Antal vasárnap hajnalban két órán át csak a híreket nézte a tévében. Meggyőződött róla, tényleg úgy van, ahogy a Szaki mondta a totózóban: szinte bezárt a világ. Őt azonban csak az foglalkoztatta, mi van a szintén túl: mi maradt még? A sportcsatornák nem adtak támpontot, mindenhol ismétléseket játszottak. Megmosakodott és vasárnapi öltözetet húzott: élére vasalt sötétbarna kordnadrág, halszálkás világos ing, kissé kopottas sötétszürke pamutzakó, amely egykor fekete volt talán. – Elmentem a templomba – mondta induláskor megszokásból.
A Sarki nyitva volt. Koronás Antal ettől kicsit megkönnyebbült, mégsem zárt be teljesen a világ. A kávézóban már javában zajlott az élet. Szépen fogyott a ristretto és a presszó, többen kapucsínót kortyolgattak, a korai órán lattét viszont csak néhányan.
– Morgen! – köszönt németnyelv-tudását csillogtatva, majd nyújtotta a kezét az első ismerősnek. Az ujjai a megzabolázhatatlan Freeci öklének ütköztek.
– Mint a hokisok, Antikám! – figyelmeztette a kávégőzös hang, mire kínjában ő is ökölbe szorította a kezét.
– Anti, tudod, hogy szól az új lesszabály? Egy csésze a kezedben, a másik legfeljebb egy méteren belül – Kancsó Miki harmadszorra sütötte el a poénját röfögve.
– Mi maradt? – Koronás Antalnak nem volt kedve tréfálkozni, aggodalmas képpel egyből a lényegre tért. Mindenki tudta, mire gondol.
– A haverok, Putyin, Erdoğan és a szerb…– mondd már a nevét! – kitartanak, de jövő héten mindenhol bezár a bazár – okoskodott a mindig jól értesült, mélynövésű Tódor.
– Mégis mi? – kérdezte Koronás Antal szinte könyörögve.
– Holtidény – nyögött fel valaki.
– Meghótt az idény! – okoskodott egy másik.
– Csak tíz perc szünet – jelentette ki magabiztosan a törzsközönséghez képest egy ifjú kávérajongó.
– Tíz perc? – fordultak felé mindnyájan.
– Olyan ez a bezárósdi, ez a karantén, mintha azt mondanák maguknak, minden megoldódik, sőt jobb lesz, csak egyvalamit kell teljesíteniük. Tíz percig ne vegyenek levegőt.
– S miközben a törzsközönség elgondolkozott, hozzátette: – Maguknak öt is elég.
– Szúker – törte meg valaki a csendet a hátsó sarokból. – Tudjátok, az a biliárd!
– Sznúker, te agyhalott! – javította ki Tódor.
– És arra lehet fogadni? – élénkült fel Koronás Antal.
– Valszeg – felelte Freeci. – De a helyedben én…
Koronás Antal meg sem várta a választ. Egy ezrest tapasztott az asztalra, s szinte futólépésben hagyta el a kávézót. Hazaérve egyből lehuppant a tévé elé. Az Eurosport 2-n éppen sznúkerismétlés ment, s délután az 1-en, ahogy ígérték, megjelent a „Live” felirat. A sznúker tényleg még él! Koronás Antal egész nap el sem mozdult a tévé elől. Figyelt és jegyzetelt. Csak egy rövid szünetet tartott, amíg a sufniból előkereste a régi rexdákóját, délután már azt szorongatva nézte az adást. Azt egyből megértette, hogy egy piros golyó után egy színest kell a lyukba ütni, s amíg van piros, addig a színeseket visszateszik, a fekete golyó hét pontot, a rózsaszínű hatot, a kék ötöt, a barna négyet, a zöld hármat, a sárga kettőt, a sok piros pedig egyet ért. Arra viszont csak késő délután jött rá, hogy a kommentátor miért emlegeti annyiszor a „sznúkert”: olyan ez, mint az ulti, az egyik figuráról nevezték el a játékot. A biztonsági játék szépségeit nem értékelte, laposan pislogott, amikor hosszú perceken át egyetlen golyó sem esett le, de úgy érezte, a legjobbkor kapcsolódott be a játékba, ezt a szelíd rókaképű angolt kell legyőznie annak, aki akar valamit.
Már-már élvezte a játékot, amikor utolérte a végzet. A szpíker bejelentette, hogy a koronavírus miatt elmarad a következő torna, a China Open. Felpattant, s a két végénél megmarkolva, mérgében a combjához vágta a botot. Fájdalmasan nyögött fel: a dákó persze nem tört el, a combja viszont hasogatott. Dühösen a konyha felé hajította az ütőt.
– Mi az? – kérdezte rémülten a felesége.
– Paradicsomkaró! – felelte ingerülten.
– Ha sportot akarsz, akkor mozdulj ki, fiam! Lóg a hasad, igazán rád férne egy kis mozgás – okította a felesége. S az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy tudta, igaza van, már megint igaza van.
Koronás Antal meghunyászkodva visszahuppant a fotelba. Tíz perc, tűnődött. A gyöngyhalászokra gondolt, akiket gyerekként mindig irigyelt. A szeme elé emelte a bal csuklóját, s amikor a másodpercszámláló a nullához ért, mély levegőt vett. Hamarosan lüktetett a halántéka, majd kiguvadt a szeme, s amikor azt érezte, szétrobban a feje, nem bírta tovább, mélyet szippantott az éltető oxigénből. Ránézett az órára. Ötvenhat másodperc, rögzítette megadóan.
(A sorozat további részei ITT olvashatók.)
