Sietek kijelenteni, nem azért írok már megint Kerékgyártó Istvánról – legutóbb csütörtökön írtam –, mert annyira levett a lábamról a vele készített, illetve általa írt két szenvedélyes cikk (a „Már nem a medencében üldögélve vizelnek bele a vízbe, hanem a trambulinról, mindenki szeme láttára” és a „Hamburg tele migránssal. És ez jót tesz neki…” című dolgozatok). Egész jól elvoltam Kerékgyártó nélkül is. Csak értelmezni próbálom nekem írt levelét. Kerékgyártó úr, aki foglalkozását tekintve író, arról tájékoztat: ne hazudjak, és ne állítsam be őt hülyének.
Levélíróm egy hamburgi kirándulása kapcsán elragadtatva szólt az ott látottakról. „Az egykori dicsőséges Hanza-város korábban hideg, olykor gőgös kalmárjai valahogy meglágyultak. Barátságosabbak lettek. Színesebbek, befogadóbbak. Ezt a távolból érkezett idegeneknek köszönhetik, azok hatottak rájuk.” Amerre megfordult, mindenhol kedvesen szolgálták ki az afrikaiak, arabok, ázsiaiak. „De a legfontosabb, hogy voltak” – írja. – Nem úgy, mint a Balaton mellett, ahol éttermek, boltok nem tudtak kinyitni munkaerő hiányában, ahol nincs, aki leszedje a dinnyét stb. (A következtetés: „Amikor azt mondja a kormány, hogy a magyar jövő érdekében hirdeti meg migrációellenes politikáját, akkor hazudik. Éppen az ellenkezőjéről van szó, éppen az a nemzetvesztés, amit Orbánék csinálnak.”)
Kerékgyártó nekem írt levelének legérdekesebb része így szól: „Ön azt állítja, hogy a parkban lakó menekülteket én piknikezőknek néztem. Szerencsére még fotót is készítettem róluk. (…) A képen is látszik, hogy ezek tényleg piknikezők.”
Akkor meg mi a baj, ember?
