A hírnév

Mindig szerettem volna híres ember lenni. Gyermekkoromban is volt eszményképem, de nem katona vagy bajnok. Nálunk otthon Temerinben Demeter bácsi volt az én ideálom, a böllér. Óriási bozontos üstöke volt, véreres szeme, akkor még nem láttam a szemében elvonuló, bégető, szomorú, könyörgő bárányok hadát. Nappal mindig a parasztokkal ivott. Pálinkát. Este otthon megverte a feleségét.Cimborám, Bakos András más eszményképet választott. Az ő ideálja a kis Döme volt, a nagy fejű futballista, a kissé nyáladzó, elmélázó tekintetű, de mindig sikert arató, mert minden vasárnap gólt rúgott. Futkározott a zöld gyepen, ebből élt, mint ma is nagyon sokan, érdemtelenül.Híres ember nem lett belőlem soha. Igaz, a múltkor megérintett ennek is a szele. Meg is szédültem. Elmondom.Megjelent új könyvem ismertetésére megkért a Duna Tévé, és egy reggel beballagtam a stúdióba, ahol rám világítottak a nagy reflektorok. Beszéltem is. Ültem a fényben boldogan, azután, amikor véget ért a műsor, nagyon kedvesek voltak a rendezők, fölajánlották: taxit hívnak, hogy hazavigyen, mert zuhogott az eső.Várakoztam hosszú ideig a taxira, aztán megérkezett egy belevaló fiatalember. Hangos, hadonászó, békétlenkedő taxisofőr. Útközben magyarázott nekem, szidta a világot, a rendet, az esőt, a forgalmat, Budapest türelmetlenségét. Amikor a Szabadság hídhoz értünk, végre én is megszólaltam. Igazat adtam neki mindenben. Minek vitatkozzam? Azután megkérdezte tőlem:- Ilyen korán mit keresett a televízióban? Csak nem beszélt maga is?- De igen – feleltem halkan -, én is szóltam néhány szót erről, arról.- És magának mi a véleménye? – érdeklődött.- Nekem ugyanaz, ami magának – mondtam kissé megrettenve.Akkor hirtelen megkérdezte:- Hát mi a foglalkozása?- Író – mondtam szerényen. – Író vagyok.- Maga író? Ó, hát én íróval még életemben sohase találkoztam. Nagyon örülök. És mit ír? Mondjon már valamit.Bátortalanul sorolni kezdtem néhány könyvem címét, ami éppen eszembe jutott. Ezeket mind följegyezte egy papírcetlire.- Meg fogom ezeket mind venni, és elolvasom, mert én még íróval életemben sohasem beszélgettem.Tartottam szerencsémnek, és amikor a Dózsa György úthoz értünk, megkértem, forduljon a Cházár András utcánál balra, mert nekem még ki kell ott szállnom, és vásárolnom egyet s mást.- Ó – mondta -, semmi probléma, majd csinálok egy kis kanyart, mert itt nem lehet balra fordulni, aztán elviszem magát egy üzlethez. Meg is várom, amíg vásárol, és utána hazaviszem.Meg is álltunk az üzlet előtt, és mivel nagy tócsák voltak körös-körül, vállalkozott arra, hogy átsegít a vízen. Kinyitotta az ajtót, akkor érkezett oda a busz. Türelmetlenül dudált ránk, a vezető kihajolt és megkérdezte:- Mi van ott? Történt tán valami?- Nem! – kiáltotta. – Nem történt semmi, csak az író urat kisegítem a kocsiból. Azt tudja, hogy ez író? Minden művét meg fogom venni – lelkesítette a körülöttünk gyülekező embereket.Én meg szerényen csak lesütöttem a szememet az esőben. Ő közben benyúlt értem, fölkarolt, kiemelt az ülésről, talpra állított.- Itt van, uram, az üzlet. Vásárolhat! Ez a legjobb bolt a környéken.Nagyon megköszöntem, aztán nekidőltem egy fának, és vártam, míg elmegy a forgalom, a busz is, a troli is, a taxi is. Egyedül álltam a bokáig érő vízben, s akkor hirtelen eszembe jutott: Úristen, én most híres ember lehetnék, de elfelejtettem megmondani a nevem.Álltam ott az esőben, aztán lemondóan elindultam. Mindegy, addig, míg nem leszek híres, majd lejárok ide minden reggel az üzletbe zsemlét venni.