Hogyan oldhatók meg a népesedési problémák?

Egy ENSZ-jelentés március végén hozta nyilvánosságra a világszervezet népesedéspolitikával foglalkozó részlegének legújabb jelentését. Ebben azt a kérdést vizsgálták meg igen részletesen, hogy a fejlett országokban kialakult és folyamatosan romló korösszetételre – amelynek fő jellemzői a születések és a munkaképes lakosság számának folyamatos csökkenése és ezzel egy- idejűleg az időskorúak számának folyamatos növekedése – megoldást jelent-e a bevándorlás.Ez számos szakértői jelentésben – többek között Magyarországon is – megfogalmazódott már mint egy lehetséges megoldás, amely nélkül az idős népesség egészségügyi ellátása és nyugdíjkifizetése egyszerűen megoldhatatlan lenne.Az ENSZ a megvizsgált nyolc ország (Dél-Korea, Egyesült Királyság, Egyesült Államok, Franciaország, Japán, Németország, Olaszország, Oroszország) részletes elemzése és 2050-ig történt előreszámításai alapján egyértelműen arra a következtetésre jutott, hogy a jelenlegi munkaképes korúak és a nyugdíjaskorúak közötti arány fenntartásához olyan sok bevándorlóra lenne szükség, hogy azok teljes mértékben megváltoztatnák ezen országok életét.A számítások szerint Franciaországban 2050-re a teljes népesség 70 százaléka, Németországban pedig 80 százaléka már bevándorló lenne! (További részletes adatok az interneten hozzáférhetők: www. un.org/esa/popu-lation/unpop/htm).A másik felvetett lehetőség hasonlóan olyan megoldás, amely szintén kivitelezhetetlennek tűnik: a nyugdíjkorhatár 75 évre(!) emelése is segíthetne a folyamatosan romló és a nagy ellátórendszerek működőképességét veszélyeztető aktív/inaktív arány további kedvezőtlen változásának megállításában.Már a januárban nyilvánosságra hozott, e lehetőségeket felvető és néhány adatot tartalmazó előzetes jelentés is komoly politikai vitákat váltott ki. Feltételezhető, hogy a jelentés teljes szövegének megismerése újból az érdeklődés középpontjába állítja ezt a kérdést. 2050-ig az előrejelzéseknek is komoly figyelmeztető hatása van, s vajon milyen jövőkép rajzolódna ki, ha nem 50, hanem 100 éves előrejelzések készülnének...Végbemehet-e egyáltalán egy ilyen radikális változás békés úton? Elképzelhető-e – ad abszurdum -, hogy például Franciaországban kisebbségbe kerüljenek a franciák a parlamentben, vagy hogy Németországban esetleg ne német legyen a miniszterelnök? S hogy viselnék el az eddigi eredményekre és sikerekre oly büszke európai nemzetek, a világ vezető gazdasági hatalmai, hogy országukban kisebbségbe kerüljenek? Pedig a jelenlegi tendenciák folytatódása esetén az ENSZ által készített előreszámítások alapján ez a lehetőség is felmerül, ha nem sikerül érdemi választ találni az egyre feszítőbb kérdésekre.E lehetséges jövőkép több alapvető kérdést vet fel:1. Az említett jelentésben semmi olyan lényeges újdonság nem található, amelyet eddig az e kérdéssel foglalkozó szakemberek ne tudtak/tudhattak volna. Számos tudományág tekintélyes képviselője már évtizedek óta figyelmeztet erre a lehetőségre. Óriási szellemi és anyagi erőfeszítések történtek már eddig is a népesedési folyamatokat befolyásoló törvényszerűségek megértése és a kedvezőtlen irány megváltoztatása érdekében. Mégsem sikerült... Mi lehet ennek a kudarcnak az oka? Mi lehet az az erő, amely minden szakmai és politikai próbálkozás ellenére ezeknél is erősebb hatást gyakorol a népesség összetételére? (Amíg erre a kérdésre nem találjuk meg a választ, addig hiába minden erőfeszítés.)2. Miért az európai kultúra az, ahol olyan társadalmi folyamatok bontakoznak ki, amelyek e kultúra jövőjét fenyegetik? Melyek e kultúrának azok a specifikumai, amelyek más kultúráktól ennyire eltérő eredményre vezetnek? Milyen szerepe van mindebben a szociológia egyik klaszszikusának számító Max Weber által olyan részletesen elemzett „kapita-lizmus szellemének”, amely – ez vizsgálata egyik fontos eredménye – „csakis itt” születhetett meg.3. De hasonlóképpen megfogalmazható egy, a lehetséges okokat időben még távolabb kereső kérdés is, amelynek a 2000. év különleges jelentőséget ad: Mivel magyarázható, hogy éppen a keresztény gyökerű kultúrák (és az őket leginkább követők) kerültek olyan helyzetbe, hogy fennmaradásukat esetleg csak más kultúrák „segítségétől” remélhetik? (Ráadásul olyan kultúráktól, amelyekkel korábban többször is kemény harcokban mérték öszsze erejüket.)4. Mennyiben járult hozzá a jelenlegi helyzet kialakulásához a születésről, a halálról és a túlvilágról e kultúrában uralkodóvá vált nézet?Ilyen alapvető kérdésekre adott válaszok segíthetnek minket a helyzet valódi okainak megtalálásában. Ha nem sikerül ezekre az emberi élet lényegét, értelmét és célját érintő kérdésekre megtalálnunk a választ, akkor valóban azt kell mondanunk, hogy a „folyamat megállíthatatlan”, mint ahogy azt már korábban is olvashattuk komoly szakemberek írásai-ban. A jelentésben sem találunk megoldást, mindössze azt a figyelmeztetést, hogy a gyakran felmerülő elképzelések egyszerűen kivitelezhetetlenek.„Dobjuk be a törülközőt” és mintegy megadólag várjuk az elkerülhetetlen véget? Nem lenne más megoldás?Nyilvánvaló, hogy kell lennie más megoldásnak! De megtalálását több körülmény is nehezíti. Ezek közül talán a két legfontosabb:1. Az eddigi erőfeszítések kudarcai. Hiszen már szinte mindenki elmondta, amit e kérdések kapcsán el lehet mondani. Ha eddig nem sikerült, akkor miért sikerülne éppen most?2. A népesedési folyamatok elemzését befolyásoló politikai légkör. Már nemcsak azért nehéz bármit is mondani, mert azt már korábban elmondták, hanem azért is, mert egy-egy mondat vagy akár egy szó alapján a vélemények politikai, pártpolitikai színezetet kapnak. Ez a megosztottság eleve megnehezíti a megoldás keresését. Amíg nem lesz nyilvánvaló, hogy ez olyan közös ügy, vagy még inkább közös vészhelyzet, amely alkalmas arra, hogy az egymás ellen feszülő erőket egy új, közös irányba fordítsa, esélyeink igen csekélyek.Végezetül néhány olyan szempont, amely reménykeltő lehet. Semmi sem teszi az embereket olyan kreatívvá, mint egy életveszélyes helyzet! Bár érzéseink kissé eltompultak már a sok lehetséges „vész-helyzet” után, de talán az e jelentésben elénk vetített jövőkép olyan motivációt jelent, amely komoly erőfeszítésre sarkall.Biztató jel az is, hogy a modern társadalmakra leselkedő más jellegű veszélyek integráló hatására már több példa is felhozható. Ilyen volt például az úgynevezett „évszámkezelési probléma”, amelynek megol-dása során korábban és más helyzetekben elképzelhetet-len együttműködés jött létre egyébként egymással szemben álló felek között.Ehhez hasonlóan korábban elképzelhetetlen lett volna a különböző vallások között egyre intenzívebbé váló párbeszéd, amelyet szintén a közös veszély felismerése motivál. S a meglévő ellentéteken való felülemelkedésre több példát mutattak már különböző politikai pártok, egymással élesen vitázó érdekcsoportok is környezetüket, életüket, fennmaradásukat fenyegető veszélyek elleni közös fellépésükkel.Kedvező jelként értelmezhetjük azt is, hogy az európai kultúra eredményeit és sikereit hangoztató és ezeket folytatni kívánó vélemények mellett mind a tudományok, mind a vallás, mind a művészetek területén egyre több szaktekintély figyelmeztet az emberiség jövőjét fenyegető tendenciák egyre erőteljesebb érvényesülésére.S talán van esélye annak, hogy ezek az egyre sokasodó vészjelzések, a legváltozatosabb formában hozzánk eljutó figyelmeztető felhívások hasonló hatást váltanak ki bennünk, mint annak idején az idős Toldi Miklósból, aki halálra készülvén már saját sírját ásta, amikor ott, a készülő sírgödörben talált rá a legyőzhetetlen ellenségről hírt hozó, királytól jövő futár. S a másokat elrémítő hír hallatára a futár szeme láttára csoda történik...„Vén sas, ifjodjál meg, nem érsz rá meghalni!”És az ősz levente e szavakat szólva,Kiugrék a sírból, mintha ifjú volna.„(Arany János: Toldi estéje)Az emberhez méltó feladat motiváló ereje sugárzik át Kosáry Domokos akadémikusnak a Demográfia 1999. évi utolsó számában a Körkérdés a népesedésről című kérdésre adott válaszából is. A válaszadók közül talán éppen a legidősebben fogalmazódik meg a kihívásra a legharciasabb válasz:”... az élet különböző kikerülhetetlen nehézségeit ne eleve lemondással, menekülés keresésével, hanem pozitív tettvággyal, harcra készen és jókedvű reménnyel próbáljuk megoldani...„Valami ehhez hasonlatos szemléletre, ”harci kedvre„ lenne szükségünk az egymást legyengítő, egymás erejét felemésztő viták helyett, amely reményt adhat a veszély elhárítására, hogy aztán a sikeres küzdelem után már nagyobb önbizalommal nézhessünk szembe a következővel.A szerző szociológus