Szellemi önvédelem

Korunkban kezd valami bábeli fogalomzavar uralkodni az egy nyelven beszélők körében is. A szavak ugyanazok, de korántsem ugyanazok a fogalmak, melyeket alattuk értünk.Egy ízben tanúja voltam, hogy a tizenkilencedik századról lévén szó, valaki dicsérte a liberalizmus magyar hőseit. Szomszédja ádázul és gyanakvón összevonta a szemét. Az, aki beszélt, Kossuthra, Deákra és a többiekre gondolt. Az, aki hallgatta, jelenkori bankfér-fiakra. Tartós haraggal váltak el. Valaki máskor Rousseau-ról beszélt, Émile-ről és a „vissza a természethez” jelszaváról. Szomszédjában nem várt támogatóra talált, mert az ebből az intellektualizmus elmarasztalását olvasta ki.Annak vázolását pedig, hogy a demokrácia, jobboldaliság, baloldaliság, reakció, evolúció, forradalom, népiség, népiesség szavak alatt micsoda változatos fogalmak rejtőzködnek a befogadásra fogékony fülek és a továbbadásra fürge szájak mögött az emésztésre renyhe agyakban – már alig-alig lehetne megkísérelni.Nem tudom, hol lennénk, ha a gazdasági élet csereeszköze, a pénz egyértelmű és általánosan kötelezőnek elfogadott értéke annyira hitelét veszítette volna, mint a szellemi, politikai, társadalmi élet csereeszköze: a szó.Ilyen bábeli fogalomzavarban lehet szép álomképeket és terveket felrajzolni a következő kétezer évre, de nem lehet eredményes munkát végezni a következő kettőre.A magyar fejlődés megindításánál első feltételként ott állana ma egy afféle szóhasználati egyezmény, mely mindenekelőtt tisztázná, hogy mi alatt mit értünk. Mely újra egyértelművé, tehát újra értékessé tenné a szavakat, és ezáltal lehetővé azt, hogy az emberek a hazában megértsék egymást, tehát tudjanak együtt munkálkodni. Mert abból, ami nálunk ma a szavakkal folyik, sem erősebb ország, sem a javak igazságosabb elosztása nem következhetik, csupán valami bábeli zavar a fogalmakat, ideákat, célokat, programokat és híveket illetően.Ajánlom mindenkinek: a világ baljós jelei közt, süllyedő országok és mozgó hadak között, néha figyeljen befelé is. Az események túlnőttek az emberi értelem határain, s tanulni belőlük már nem mindig lehet. Ezekben a napokban befelé fordulok a könyveim felé, s felütöm olykor a régieket. Mit mondanak a nagy kísértetek: a Zrínyi Miklósok, a Berzsenyiek, az Ady Endrék? Ma így látom őket: konokul, valami rögeszme igézetében mondják az igazat, s kezdem egyre határozottabban tudni: csak ők tudták az igazat. Adyban ezt olvasom: „most alszik a magyar a magyarban”, Berzsenyinél ezt: „Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!” Nem diagnózis az Ady-sor ma is? S nem Berzsenyi programja lenne az orvosság ma is?Mi úgy élünk itt, most ezer éve már, hogy alig tudjuk észrevenni az embert a magyartól, hiszen a magyar volt mindig veszélyben bennünk, s kívülről s belülről jött e veszély. Így vagyunk a tájjal is: magyarságát látjuk elsősorban. A nyárfáról nem azt vesszük észre, hogy nyárfa, hanem azt, hogy az útszéli Krisztus „feje fölött a nyárfa is magyar”! Egy mélyebb „nemzetiség” jelentkezik bennünk, ha állunk szemben hazai dombokkal s mezőkkel. Magányosan és hallgatagon járunk a hazai tájban. Megállunk egy akácfánál hosszasan. Mert azt gondoljuk róla, hogy magyar.Így lesz miénk a táj, s így lép elő kiben-kiben a vidék hazává.A haza számunkra zárt keret, melyet nem tágítani lehet, hanem újra és újra kitölteni kell. Nincs és nem volt nemzedék Magyarországon, mely ezt a keretet, a Kárpátok barna sáncövét ne akarta volna újra és újra gazdagabb tartalommal megtölteni. Így töltjük ki szinte emberöltőről emberöltőre tájjal a hazát. Hogy csak a költőknél maradjunk: Berzsenyi és Kisfaludy belefestik a keretbe a Dunántúlt, Vörösmarty a várromokat, Petőfi a Kiskunságot, Arany Szalontát és a Margitszigetet, Vajda János az égboltot, Ady a Szilágyságot, Babits a Dél-Dunántúlt, Illyés az Észak-Dunántúlt, Tamási Áron a Székelyföldet és így tovább. S a politikusok? Deák nyugodt és munkás, mint nyugodtak s munkára szólítók a Dunántúl dombjai. Kossuth szavaiban a Hegyalja borainak aszúheve érzik, Tisza István a konok és kemény, elszánt tiszántúli, Széchenyi pedig egész tervet dolgoz ki az országnak hazával s magasabb értelemben vett nemzetiséggel való megtöltésére. Így alakul folyton a hazánk, sose volt kész, és sose lesz kész. Meg kell keresni mindig újra s újra emberségben, szellemben, hagyományban, népben, tájban. Mindig magunkat hódítjuk meg a magunk erőivel. „Imperializmusunk” – befelé mutat.Gondoljunk Széchenyinek újra időszerű programjára. Arra, hogy ő „magyarosítani a magyarokat” akarta. Erre van szükség ma is, s aki nem hiszi, hogy mennyire szükség van rá, nézzen végig az utcán vagy a politikán, vagy a lapokon. Mily kevés helyen és mily kevesekben látja azt fényleni, amit „anima naturaliter hungaricá”-nak, természettől magyar léleknek neveznék! Mily kevesekben látja, hogy mélyen és helytállóan magyar választ adnak az idők kérdéseire!Kemény szó ez, de ki kell mondani. Mert egy nemzet nem akkor jut a végső veszélyek partjaira, ha sokan fenyegetik. Hanem akkor, ha elveszti önmagát, ha elveszti a maga sajátos és a világban páratlan mozdulatait. Ma sokakban ez történt.Egy magyar író nem is oly sok évvel ezelőtt „fegyverbe” szólította a magyar írókat a nép érdekében. Akkor a testi válság megmutatásáról, a népében veszélyeztetett nemzet ébresztéséről volt szó, s e szükség azóta se kisebb. De ma van talán egy ennél is sürgetőbb teendő, magyarságában óvni a magyarságot, s ha valamiért, ezért kellene fegyverbe állni fénylő szavakkal. Ezt értem „lelki mozgósítás” alatt. Mozgósítani kellene a lelkekben azt, ami magyar.A „rendszerek” és világeszmék ritkán használtak ezen a földön, s ma már jobban hiszek a hibáiban is magyar magyarban, mint az erényeiben nem magyar magyarban. Ha végignézünk közelmúltunk történetén, azt kell látnunk, hogy az úgynevezett politikai világnézetek mind elpusztítottak valamit e nemzetből.A liberalizmus nem azért sodort-e szakadék szélére minket, mert emberei előbb voltak liberális „világnézetűek”, s csak aztán magyarok? A tizennyolcas zűrzavar nem azért szorított-e a halál partjára minket, mert szóvivői előbb voltak baloldali „világnézetűek”, s csak aztán „magyarok”? A közelmúltban nem azért merült-e fel a végső veszedelem, a lelkiekben való elmagyartalanodás a nemzet előtt, mert némely „nacionalistáink” előbb voltak jobboldali világnézetűek, s csak aztán „magyarok”? Európa nagy lendületei minket sose előrevittek, mindig csak veszély szélére taszítottak, ha egészen magunkévá tettük őket.Európa népei alapjában jogosan néznek gyanakvással minket. Mert bármit visítsanak egyesek, a valóban magyarnak nem az a célja, hogy loholjon az ő világmentő céljaikért mellettük vagy mögöttük. Hanem az, hogy megmaradjon közöttük vagy akár ellenük. S nem úgy marad meg, ha velük liberális vagy velük szocialista, vagy velük jobboldali, hanem úgy, ha közöttük marad meg magyarnak.S ha fölmerül a kérdés, lehet-e erősíteni a magyart a magyarban, hiszen a közhit szerint „aki magyar, az magyar”..., azt válaszolhatjuk: amit legjobb-jaink éreztek is, mikor tudták, hogy sem nyelv, sem szándék nem tesz egészen magyarrá. Nem az magyar, aki magyar akar lenni, nem az, aki magyarul tud, és – nem bizonyos, hogy e szó legmagasabb értelmében valóban magyar az, aki törzsökös családból született! Ez a szó: „magyar”, nagyon nagy igényű fogalmat takar, s ajánlom mindenkinek, vegye a szót magát vizsgálat alá. Mert aki mélyebben nézi a magyarságot, az tudja, hogy magyarnak lenni nem születés, nem adottság – hanem eredmény. A magyarsághoz el kell jutnia a született magyarnak és asszimiláltnak egyként – ahogy született vagy keresztelt kereszténynek el kell jutnia a kegyelemhez. A mi magyarságfogalmunk nagyon magas rendű és keresztény fogalom, sokkal-sokkal fölötte áll fajnak, állampolgárságnak, sőt nyelvnek is. Röviden így fejezném ki: hungarus non nascitur, sed fit, a magyar nem születik, hanem lesz. Az igazi magyarsághoz erények, harcok, vívódások kellenek, mint az üdvözüléshez. Ha valaki magáévá teszi a magyar magatartást, a magyar helytállást a világ dolgai között: magyar, a szó mélyebb értelmében, bárminek született is. S aki nem teszi magáévá mindezt, nem magyar, született légyen bár magyarnak. Ez a döntő pont, s e szerint lehet és kell erősíteni a magyart a magyarban, lehet dolgozni egy „magyarabb magyarságért”, a cserkészek szép jelmondata szerint. Ezért kell a „lelki mozgósítás”!A feladat, úgy érzem, kétféle. Egyik azoké, akik a közönséghez szólnak, íróké, újságíróké, lapoké. A másik azoké, akik élik a maguk életét, és akarják, hogy a nemzet a maga életét élje. Az elsők feladata példát mutatni, kiásni a szebb és teljesebb magyarság forrásait, megmutatni a magyart a történelemben, a magyart az irodalomban, a magyart a magatartásban, s megmutatni helyünket Európa többi népei között. Sajnos ma ennek a felelős és gyökeres magyarságnak sokkal kevesebb és sokkal szerényebb hirdetője van, mint a sokféle megszállottságnak, és sajnos sok különféle oldali lapjuk van, de kevés, amelyik ne akarna más lenni, mint magyar. S ma is könnyebb a külföldit dicsérni, mint a magyart keresni!A másik feladat belső, személyek számára való feladat, és célja a magyarságban való elmélyülés. E szerint „törzsökös magyaroknak” nem szabadna megelégedni annak hirdetésével, hogy magyarnak születtek, hanem vizsgálniuk kellene az utakat és módokat, ahogyan jobb magyarok lehetnek, s jövevényeknek látniuk kellene azokat a példákat, melyek megmutatták, hogy milyen, aki igazán magyar. Egy szép mániát kellene elterjeszteni az országban: a lélekben való magyarság gondozását. Két eszköze lehet: a múlt példái és a magyar irodalom. Mindkettőre szüksége van mindenkinek, mert a nemzetiség nem olyasmi, amit nem kell éleszteni szüntelenül. És ma a lelkekben a „magyar”-ság csakugyan „nagy parlag”: szikkadt, kiszáradt, gondozatlan, legfeljebb délibáb ragyog fölötte.A magyarság legtöbbekben gyönge palánta, északi szél tépi, alföldi aszály hervasztja, gondozniok kellene szüntelen, locsolni kultúrával, hagyománnyal és – célokkal is. Mert a másik kettő önmagában nem elegendő, s az Ady-versben nem hiába követi e sort: „Most alszik a magyar a magyarban”, ez: „Minden nációnak van terve”, mert ez is kell: terv a jövőre, egy magyarabb életforma, egy magyarabb társadalom terve. E nélkül a krónikás ének régi nagyokról csak pengő érc és zengő cimbalom zenéje, s bár magában hasznos, magában még nem oly erő, mely új nemzetet teremt.A magyar ma nézzen körül a világban, mérje meg a felhőket s a körös-körül zuhanó villámokat, aztán induljon fölfedezésre. Fedezze föl a magyarságot a régiek politikai nézeteiben és ítéleteiben, a történeti nagyok tetteiben, az irodalmi nagyok mondataiban, a stílus keménységében és hajlékonyságában, hajoljon olyan szeretettel a magyar szavak fölé, mint a kertész a kedves virágai fölé. Végső menedékünk és legbenső erőforrásunk nemzetiségünk megtartásában a nyelv, s mindaz a nagy és szép, amit e nyelven írtak. Ezért e nyelvhez kell fordulni, és lázat kellene terjeszteni a magyar földön, a magyarság fennmaradásáról és hivatásáról írt írásokban való elmélyedést és tanulást. Ebben a pillanatban a lelkeket kell gazdagítanunk, kinek-kinek magát és a közvetlen környezetét. Szamarak mindazok, akik azt hiszik, hogy olyan országban, mint a miénk, a rendszerváltozás bármilyen nyugodt időben is változást jelent. Magyarországon egy sokkal nagyobb változásra van szükség: a lelkek megváltozására, a világ dolgaira való reagálás megváltozására, a mérgező propagandáktól való szellemi immunitásra, hogy Széchenyi fogalmával éljek, a „lelki függetlenségre”, mely a magyar függetlenségnek fegyverrel egyenrangú feltétele.Azért hát legyünk tisztában vele: ha jobb Magyarországot akarunk, egészen mélyen kell kezdenünk, a legmélyebben, a léleknél, az anima naturaliter hungaricát kell tunya álmából felébresztenünk, és anima culturaliter hungaricává is tennünk. Mindennek talpköve mai helyzetünkben, s talán nem csak éppen a mai helyzetünkben, ez.Európa népei nemcsak nagy-birtokosokban, nagytőkésekben, nagyúrban fognak csalódni, nemcsak a nagyok korlátlan gazdasági vagy korlátlan politikai szabadságában, hanem magukban a nagy népekben is. A kis népekben van valami alázat, hajlam megértésre, befelé fordulásra, mélyülésre. Arra, amit befelé való imperializmusnak neveznék. Jöjjön el a kis népek Európája! A nagy népek ideológiái mindeddig a pusztulás szélére sodorták Európát. A kis népek ideológiái – talán – megmenthetnék.S valahogy úgy érzem, hogy a kis népek Európája eljöhet. Talán nem is oly sokára.Itt van az, amit magyar esélynek neveznék.A történelem akkor a kis népek földjére, tehát Közép-Európára kellene hogy áttegye székhelyét. S e történelmet az nyeri meg, talán egy évszázadra is, aki akkor elkészülten, bölcsen s türelmesen meg tudja teremteni azt az életformát, mely úgy tudja gazdagítani a nemzeteket, hogy befelé mélyíti, s nem kifelé hajtja őket. Ez a szerep lehetne magyar!Kicsi remény van arra, hogy a magyarnak ezt a nagy alkalmat nyújtja a történelem. Ez a remény nagyon csöppnyi, de ezen a földön mindig kicsi volt a reménység.