A cipőpucoló

Akaratlanul a cipőmre néztem. Piszkos – állapítottam meg. Ez elkedvetlenített. Legszívesebben hazarohantam volna, hogy jó alaposan kibokszoljam, majd kifényesítsem. Ez azonban szóba sem jöhetett, hiszen – mint általában mindig – most is késésben voltam. Mi lenne, ha kipucoltatnám? – vetődött fel bennem. Azonban alighogy megfogalmazódott bennem ez a gondolat, máris pironkodva jutottak eszembe ifjúkorom filmjei, amelyekben mint megalázott, kiszolgáltatott, szegény ember bukkant fel a cipőpucoló. A hetyke úr pedig még arra sem méltatta, hogy ránézzen, csak rátette a munkazsámolyra a lábát, és amíg a cipőpucoló azon serénykedett, hogy az uraság cipője tükörfényes legyen, addig ő átfutotta a kedvenc napilapját. A pucolás végeztével pedig, se szó, se beszéd, pár fémpénzt odadobva távozott.Ezek a képek foglalkoztattak, amikor a Kálvin téri aluljáróban megláttam életem első igazi cipőpucolóját. Ott állt elgyűrten, elhanyagolt ruhában, sáros cipőben, egy tubus pasztával, egy ronggyal és egy kefével a kezében. (Érdekes: emlékezetem szerint a filmeken legalább a cipőjük mindig tiszta volt.) Kuncsaftra várt. Ám senki nem lépett hozzá, sőt a legtöbb járókelő még egy röpke pillantásra sem méltatta. Akik mégis odamentek a zsámolyhoz, félreértve a helyzetet, egy-egy pénzérmét dobtak rá. Cipőpucolónk pedig ahelyett, hogy gyorsan, minden ügyességét latba vetve megpróbálkozott volna a cipők suvickolásával, valami áldja meg az Isten-szerű szöveget mormogott. Csak nem így, a munka álarca mögött koldul? – gondoltam megrökönyödve. Eltökélten odaléptem hozzá, hogy leleplezzem. Pár másodpercig tanácstalanul nézett rám, majd bizonyára megérzett valamit, mert villámsebesen nekiesett a cipőmnek. Mire felocsúdtam, már végzett is. Zavartnak, megalázottnak éreztem magam... Pár napig még láttam a Kálvin téren a cipőpucolót, ahogy ugyanúgy ott állt, kezében ronggyal, kefével és egy tubus cipőkrémmel – aztán eltűnt ugyanolyan váratlanul, ahogy felbukkant.