A diktatúra saját törvényeit is semmibe vette

Tíz évvel a Szovjetunió és az európai kommunizmus összeomlása után, lassan elérkezik az öszszefoglaló számvetések ideje. A történészeknek persze még jó néhány évig ad munkát a megnyílt archívumokból előkerülő adattömeg, úgy is mondhatjuk, hogy még sok csontváz rejtőzik a kommunizmus szekrényeiben. A szörnyűségekből így is éppen elég van, mint ahogy ez a vaskos kötet is bizonyítja. A könyv egyébként is igen nehéz olvasmány, a borzalmak halmozása egy bizonyos mértéken túl nehezen elviselhető, és az ember felteszi, mint ahogy a kötet egyik szerkesztője, Stephan Courtois a kérdést: miért ez az esztelen öldöklés, az a mérhetetlen mennyiségű szenvedés, amelyet egy politikai eszme megvalósítása közben nagyrészt ártatlan emberek mil-liói viseltek el?Két szempontból szeretném megközelíteni ezt a kérdést: felelős-e a marxizmus a gyakorlat szörnyűségeiért? Bűnös politikai rendszer-e a kommunizmus?Az „élcsapat”A baloldal felfogása szerint a marxizmus az emberiség emancipálódásának – másképpen nagykorúvá válásának – legradikálisabb ideológiája. A marxizmus egyesíti magában a felvilágosodás elveit, az ész uralmát, a vallásos ideológia leleplezését, az egyenlőség elvét és a francia forradalom vezéreszméit, felhasználva e forradalom gyakorlati tapasztalatait.A marxizmus katekizmusában, a kommunista kiáltványban ezeket az elveket világosan kifejtették, megvalósításuk módja pedig a munkások által vezetett forradalom. Marx több helyen a burzsoázia „likvidálásáról” beszél, az erőszak alkalmazása tehát egyenesen történelmi szükségszerűség. Marx a győzelmes forradalom utáni állapotokkal, vagyis a proletárdiktatúra működésével nem sokat foglalkozott, mindössze néhány megjegyzést tett a megvalósult kommunizmusban uralkodó idilli állapotokról. Ezt a feladatot Lenin végezte el, aki a szocializmust mint átmeneti állapotot vázolta fel, amelyet rövidesen követ a mindenki szükségleteit kielégítő kommunizmus. Egyúttal kidolgozta a folyamat vezénylését intéző kommunista párt mint „élcsapat” modelljét, amelyet hivatásos forradalmárok vezetnek, és a „demokratikus centralizmus” alapján működik. A „demokratikus centralizmus” természetesen nem a társadalom demokráciája, csak a párton belüli viszonyokra vonatkozott, de itt is – már kezdetben is – a Központi Bizottságon belüli demokráciát jelentette. Néhány év múlva ez tovább szűkült, és a pártvezetés az elnökséggel, később a politbüróval volt egyenlő. Ez a nagyjából tíz-húsz emberből álló testület döntött minden fontos és néha kevésbé fontos kérdésben. Ez a testület irányítja az államapparátust, amelynek kezdetben fő feladata az ellenség – a burzsoázia, valójában ezenkívül az értelmiség és a parasztság, valamint bárki más, aki szembeszegül a forradalom akaratával – megsemmisítése.Lenin olvasatában a „burzsoázia likvidálása” fizikai megsemmisítést jelentett, és talán nem is olvasta rosszul Marxot. Ez a modell szinte teljes mértékben uralta a később megalakult kommunista pártok szervezetét, és ez világtörténelmi méretekben az egyik leghatásosabb formának bizonyult a diktatúra fenntartásában.A leninizmus tehát végig megtartotta kapcsolatát a marxizmussal – amit nevével is kifejezni kívánt -, nem erőltetett tehát az a következtetés, hogy a leninizmus a marxizmus logikus folytatása és nem csak nevében az.Cél és eszközA marxizmus másik alapvető vonása, hogy olyan társadalomtudománynak ismeri föl magát, amely a történelem menetét előre látja, és ezért a politikát arra használja fel, hogy a történelmi folyamatokat ebben az irányban meggyorsítsa. Ebből a következtetésből táplálkozik a marxista ideológiával beoltottak forradalmi türelmetlensége. Ez a „forradalmi türelmetlenség” elsősorban az értelmetlen tömegek felé nyilvánul meg, akik nem látják be, hogy meg kell válniuk szerény termelőeszközeiktől, a parasztok a földjüktől, állatállományuktól, hogy az elképzelt szocializált tulajdonformák között segítsék a szocializmus gyors kibontakozását.Legtöbb esetben a forradalmi cselekvésre leginkább fogékony fiatalabb nemzedéket használják fel segédcsapatként, hogy aztán, amikor ezek forrófejű tevékenysége terhessé válik, bedarálják vagy likvidálják azokat, akik nem ismerik fel, hogy csak eszközként szerepeltek manipulátorok kezében. Jancsó Miklós Feltámadott a tenger című filmjében próbálta meg körüljárni ezt a folyamatot, amely Magyarországon a „fényes szellők” nevet kapta.A „forradalmi türelmetlenség” a mozgalom későbbi szakaszában sem tűnik el, csak bürokratizálódik. A Sztálin által kezdeményezett, erőltetett ütemű ötéves tervek túlteljesítése, a kolhozosítás, a Mao-féle nagy ugrás és kulturális forradalom körülbelül negyvenmillió ember életébe került. Nehogy azt higgyük, hogy ez a nagy diktátorok korával együtt eltűnt. A Hruscsov által kitalált „szűzföldek feltörése” mozgalom, a Ceausescu-féle nemzeti homogenizálás, a falu felszámolására irányuló tervek is ide tartoznak. A legszörnyűbb példa a Pol Pot-féle rendszer azon törekvése, hogy eltüntesse a falu és a város közötti különbséget (ld. Lenin) úgy valósult meg, hogy a városlakókat egyszerűen kihajtották lakóhelyükről, és nagy részüket megölték (kétmillió halott).Talán sikerült valószínűsítenem, hogy Marx nem teljesen ártatlan a dolgok ilyen lefolyásában.A „fekete könyv” körüli legélesebb vita arról a következtetésről folyt, hogy a kommunizmus lényegét tekintve egy kriminális (bűnöző) jellegű politikai rendszer. Ez a baloldali értelmiségnek azért sok volt. Többször elhangzott az az érv – itt nálunk is -, hogy a kommunista forradalom céljai tiszták és nemesek voltak: az elnyomottak felszabadítása, az egyenlőtlenségek megszüntetése stb., és rendszerint elhangzott a varázsszó is: a forradalom a „modernitás” irányában hatott vagy legalábbis hatni kívánt, és ez nagy különbség a fasizmusokhoz képest. A válasz banális: erőszakot elkövetni, gyilkolni jó célok érdekében morálisan ugyanolyan megítélés alá esik, mintha ezt a gonosz érdekében teszik, és főleg az áldozatok szempontjából nincs különbség.Az, hogy a forradalom maga kriminális tett-e, az bonyolult és elsősorban nem jogi, hanem történelmi vagy filozófiai kérdés, amit egy cikk keretében nem lehet tárgyalni. Az a kérdés viszont, hogy a megszilárdult kommunista hatalom betartja-e a saját maga által deklarált normákat és törvényeket, már megfelelő kiindulási alapot adhat tárgyszerű megítéléséhez.A kommunista államok alkotmányai az emberi szabadságjogokat széleskörűen és nagyvonalúan szabályozzák – a személyes szabadságjogot, a gyülekezés-, szólás- és sajtószabadságot stb. hiánytalanul tartalmazzák. A büntetőkönyvekben szó sincs kényszervallatásról, vagy egyenesen tiltva van. Persze gondosabb tanulmányozás után itt is tetten lehet érni bizonyos gyanús összefüggéseket, de ezzel most nem kívánok foglalkozni. A kommunista hatalom egy sor deklarált jogot soha nem kívánt betartani. Szinte sehol nem volt gyülekezési vagy szerveződési szabadság a személyi jogok korlátozásának sokféle módja hosszú felsorolást igényelne, a sajtószabadság érvényesülésére pedig kár szót vesztegetni.Titkos bűnökEzek a jogi torzulások még nem tennék indokolttá a rendszer „bűnöző” jellegének a megállapítását. Carl Schmitt – a baloldal által sokat támadott és kifogástalannak nem nevezhető politikai múlttal rendelkező – alkotmányjogász szerint a „szuverén” (a döntéshozó) az, aki krízishelyzetben elrendelheti a rendkívüli állapot bevezetését. Ez a lenini szerveződésű államok esetében a KP politikai bizottsága volt – két kivételes eset 1956-ban Magyarország és 1968-ban Csehszlovákia -, ahol a „szuverén” a szovjet KP elnöksége volt, ugyanis ők döntöttek a kivételes állapot bevezetéséről. Közép-Európában utoljára 1981-ben, Lengyelországban került sor ilyen intézkedés bevezetésére.A pártállam saját törvényeinek semmibe vételét jelentette például a Stasi szerepe az NDK-ban, ahol a lakosság egyharmadát figyelték; ide tartozik a „lövetési parancs” a határt illegálisan átlépőkkel szemben. Ide sorolhatók az 1968-as szovjet megszállás után Csehszlovákiában alkalmazott különböző repressziók. Számtalan példát kínál a Ceausescu-rendszer, kezdve a kényszermunka alkalmazásától a Securitate által elkövetett gyilkosságokig. Hogy a rendszer maga is tisztában volt tetteinek bűnöző jellegével, az mutatja, hogy ezeket az eseményeket a legnagyobb titokban tartották, és nyilvánosságra hozataluk önmagában is büntetőjogilag szankcionálható volt.Magyarországon a hatvanas évek végétől kezdve a hatalom látványos politikai nyomást nem gyakorolt a társadalomra – az általános szabadságjogok persze a szokásos módon korlátozottak voltak -, ezért kialakult az a hatalom által is sugalmazott nézet, hogy ez a dolgok természetes rendje, és ez a szegényes, de nyugodt biztonság ára. Két nemzedék nőtt fel abban a tudatban, hogy a szocialista államok legjobbikában él. Ezért szükséges újra világossá tenni az összefüggések feltárásával, hogy a rendszer lényege nem változott. Szerencsére a rezsim összeomlása miatt a kommunista vezetőség 1988-89-ben már nem akarta vagy merte bevezetni a rendkívüli állapotot, és így Közép-Európa egy újabb vérfürdőtől menekült meg.