Darling

Csillogó szőke haj, csillogó szőke ész. Mindenki szereti, aki csak teheti.Könnyed és őszinte. Őszintesége a bája, az okossága, a vonzereje. Az emberek ma közönségesek, mint a pokróc, ő nem. Dalolva ül a fotelban, lábát gerendásan keresztbeveti, ahogy Jézus vállán volt valamikor. Mintha szenvedne. Mintha nem lenne.De van. Nagyon is. Őszintesége kiömlik az arcára, mint a babatej. Kiömlik az utcára, a stúdióba, a tévéasztalkára, a kádba. Tele van tejjel a világ, ami – férfiről lévén szó – szokatlan. De ezt szeretik. Éppen ezt. Ki gondolná?Tehetsége szinte magától értetődő. Adva van... – emlékeznek önök is, minden matematikaóra így indult, a tábla előtt állott a tanár, krétával a kezében, és fölírta az alapképletet: „adva van”. Ez az ő tehetsége; azt állítja magáról, hogy abban az iskolában, ahol ő fölbukkant, maga az Úristen állott a táblánál, és azt írta föl a táblára... szóval, az ő nevét írta föl: „adva van...” Így lett adva a magyar televízióban, színházban, mozivásznon és kisvárosi előadóesteken, magában a kis magyar kultúrában, ami nagy.Sokan kérdezik a mivoltát. Ahogy az olaszok a Travoltát. Na, így. De igazándiból ez nem derül ki. Noha énekel is, ha kell. Nem búg a hang, inkább magas-selyem. Olyan, amilyennel a szülővárosában az asztal volt síkosan letakarva, lecsúszik az asztallapról, le a Dunaközbe, le a Tiszaközbe, az Alföldre, a nagyra és kicsire. Mintegy eldugott kis bárban a selyemfiú, a dzsigoló, a romahős.Ő a majdnem. Félúton van – színész és kínai selyem. Ez a romantikája. Ha berber lenne, ember lenne. Így csak maga Chamberlainje.