Mamutkereső

Nem semmi két hét van mögöttem, de túl vagyok rajta: a polgári jog megvan, lesz még egy államvizsgám közigazgatási és alkotmányjogból, egy állam- és jogelméletből, meg egy az egész magyar büntetőjogból; meglesz a diplomám, és a szüleim örülhetnek, hogy van egy ügyvéd a családban. De ez a vizsga, ez nem volt gyenge. A végére leblokkolt az agyam, semmi sem jutott eszembe, erősen átkoztam magam, hogy gyógyszerfüggő lettem...Tudod, mialatt készültem, remegett a gyomrom, ment a hasam, émelyegtem, állandóan úgy éreztem, hogy menten zokogásban török ki, mire apám egy nap a vállamra teszi a kezét, „lazíts”, és a kezembe pottyant egy sárga tablettát; bevettem, és elzsongultam tőle, teljesen nyugodt gyerek lettem, nem izgatott semmi, aztán a vizsgán sem; összesítésben kaptam egy hármast, na bumm. Gyönyörű jegy az a hármas, és gyönyörű szín a sárga is: nincs ezzel semmi gond – ami problémát okoz, hogy mi lesz utána. Nem akarok ügyvéd lenni. Nem érdekel; és pontosan tudtam ezt akkor is, amikor elkezdtem a jogot. És hogy mihez fogok kezdeni? Azt még ki kell találnom. Talán nekem is ki kéne ásnom a magam mamutját, vagy valami mamutfélét legalább. Az már eredmény volna.Tudod, nyáron a családi kocsmában csaposkodtam. Az ürgék odajönnek a pulthoz, kiszolgálom őket, aztán csak hallgatok, mert folyamatosan jön belőlük a szó, csak úgy zuhognak rám a történetek, akár akarom, akár nem; és egy nap egyszer csak megjelenik a tag, akiről már mindenki mesélt: általános vélekedés szerint kicsit hangyás az öreg, amikor esők jönnek, kimegy a földekre, és ott tölt csaknem egy napot, hogy mit csinál, senki sem tudta, de egyszerűen nem érdekelte más, csak a földek meg az eső. Szóval belép az ürge, rendel egy kisfröccsöt, szopogatja, közben méreget, oda-odapillant felém, „Igaz, hogy történelem szakra jár az egyetemre?” – kérdezte. Akkor még oda jártam, úgyhogy az volt. „Ezek szerint érdekli a történelem.” Erre is igent mondtam; így folytattuk egy darabig, míg el nem jutottunk a földekig meg a bóklászásig. És, öregem, kiderül, hogy akit mindenki bolondnak tart, az nem is olyan bolond: nem az esőre indult be, hanem maradványokat keres. Leleteket. Ugyanis amatőr régész; és esőben a legkönnyebb régi tárgyakra bukkanni, mert ilyenkor mindenfélét kidob magából a föld. Hallgatok, bólogatok, csekély érdeklődéssel, fapofával, ahogy a csaposok szoktak, de egyszer aztán meghívott magához. Hogy ott mi volt! A padlása valóságos múzeum: római pénzek, császárkori tógakapcsok, avar edények, longobárd sírokból származó kövek... Néhány milliót megér az egész, úgy, ahogy van. És ami a legérdekesebb, egy óriási kő vagy mi a bejárat mellett. Kérdezem, mi az, mire ő: „egy csont”. Aha, mondom, de minek a csontja? „Mamuté”, feleli. Na ne! De az volt. A munkások dolgoztak a földön, valamit kivetett az eke, és elvitték az öreghez. „Van még? – kérdezte ő, és amikor felelték, hogy van, teljesen lázba jött: kivonult a helyszínre, lekeríttette a területet, mindenkit elzavart, ásni kezdett, és egyre-másra bukkantak fel a csontok. Amikor nagyjából lokalizálta a lelet elhelyezkedését, rájött, hogy egy mamut maradványai; egy igazi, egyben maradt csontvázra talált! Egy hétig ásott, aztán mikor összerakta a darabokat az udvarán, majdnem a teljes váz kijött. Most mihez kezdjen? A legszívesebben megtartotta és mutogatta volna. ”Látjátok, mit találtam? Én ástam ki, de túl nagy horderejű volt a lelet, be kellett jelenteni a megyei múzeumnak.„ Úgyhogy jött a múzeum, teherautókra pakolta és elszállítatta az egészet; csak azt az egy darab csontot sikerült megmentenie magának...De a fejében volt a megye régészeti térképe, a halomsíroktól elkezdve a földsáncokig és egyebekig, minden, ami számít egy régésznek, és hiába nézte idiótának mindenki, én tudtam, hogy ha le is húzott egy életet valamelyik nagyüzem anyagbeszerzőjeként, az igazi élete ez. Mert tudni, hogy hol kapni olcsó levélpapírt, csak egy dolog, de tudni, hogy hol érdemes kutatást kezdeni, ha sírokba rejtett agyagkorsókra akarunk bukkanni, az már valami. És az öreg tudta ezt, és ettől valaki lett a szememben. Hát így vagyok én is valahogy az ügyvédkedéssel meg ezzel a példával, valahol a tudatom hátsó udvarában. Néha elfog a szégyen, és ilyenkor intenzív kutatásba kezdek a magam mamutja után. A következő vizsgám két hét múlva lesz.