Csíksomlyói ének

Az acélszürke felhőbe bíbor spirált égetett a felkelő nap, amelynek égi útját ezen a hajnalon végigkísérte a csángó asszonyok fáradhatatlan éneke. A Kissomlyó hegy oldalán és lábánál – ahogyan évszázadok, talán évezredek óta mindig – több százan várták pünkösd első fénysugarának, a „világ világosságának” felragyogását. Még a kíváncsi bámészkodókon is érezhető volt valami különös megilletődöttség: halkan beszélgetve figyelték a kelő napot, amelynek pünkösdi tűzkoronájában az arra érdemeseknek talán megmutatja magát a Csíksomlyói Segítő Szűz Mária, a csángók szeretett Babba Máriája.A hajnali derengésben szétrobbant a várakozás csendes zsongása. „Hozsánna néked, Dávid” – énekelték harsogva, égre emelt karral a „dicséretet” vagy negyvenen. A gyülekezet vezetője – a pásztor – ütemes tapsolásra biztatta bárányait, a csíki hegyek visszhangozták az idegen hangulatú, amerikai dallamokat, amelyek ritmusa és stílusa a spirituálé és a lakodalmas beat sajátos keverékét idézte. Zengett a „halleluja”, és az éneklők hangja minden rosszalló tekintettől egyre ércesebbé vált. A nyáj boldogságtól mámorosan összekapaszkodva körtáncba kezdett. A tömeg dermedten figyelte a produkciót. Ki-ki igyekezett – ahogy tudott – visszatalálni áhítatához. „Ezt nem hiszem el – nyögte egy magyar fiatalember –, hát akármilyen messzire utazik az ember, ezeket nem tudja kikerülni?” – „Még szerencse, hogy a villanygitárt otthon feledték” – válaszolta egy idős székely.A Kissomlyó ősi, szent hegyéhez hosszú utat kell megtennie a magyarországi zarándoknak: a szívében is. Amivel az utazó először találkozik, a bánat. Betonmonstrumok, az utak mentén tekergő, sehová sem tartó döglött csőkígyók soha fel nem oszló tetemei. Tarra vágott hegyoldalak, amerre a szem ellát, a vedlett blokkháztelepek hátterében: kivégzett városok. Csak Háromfalu után, ahogy egyre mélyebben hatolunk Székelyföld belsejébe, nyugszik meg a lélek. Csíksomlyó felé közeledve már messziről látszik a szinte szabályos kúp alakú Kissomlyó, az aljában fehérlő kéttornyú kegytemplommal. A hegytetőn megbúvó Salvator (azaz Megváltó)-kápolnát még eltakarják a fák, de a kálváriaút már felsejlik, és innen úgy tűnik, gyerekjáték végigjárni a stációkat. De mire felkapaszkodunk a búcsús sokadalomból a kápolna varázslatos csöndjébe, megtanuljuk tisztelni az asszonyokat, akik háromszor is – némelyikük térdre ereszkedve – megjárták azon a napon a keresztutat. A csípős hegyi éjszakában a közelgő hajnalt jelezve elkukorékolja magát a kápolna remetéjének kakasa, a templom oldalában felállított oltárul szolgáló asztalon meggyújtják a gyertyát. „Add, Urunk, hogy a Kárpát-medence olyan egységbe forrjon, mint amilyen egységben létezik a Szentháromság” – hangzik fel az első könyörgés a halványuló csillagok alatt. A virrasztók válaszolnak a misét celebráló papnak: „Kérünk téged, hallgass meg minket”. Sorjáznak a fohászok: „Add, hogy legyen erőnk elviselni sorsunkat... Add, hogy tudjuk szeretni felebarátainkat...” Egy asszony románul könyörög a világosodó égbolt alatt. Az áldozók már a növekvő fényben vehetik magukhoz Krisztus testét. A csángó asszonyok leereszkednek a völgybe, onnan figyelik, ahogy a napkorong lassan kibújik a felhők közül, amelyek mintha fodros angyalszárnyakként emelnék egyre feljebb. Mindent beterít a nyári hajnal ragyogása.A gyülekezet elkántál még egy dicséretet, majd látva, hogy az emberek szétszélednek, dolguk végeztével szedelőzködnek ők is. Vajon volt-e ma olyan közöttünk, aki meglátta a napba öltözött Asszony, Babba Mária arcát?