Elment egy Ember

Ahogy múlik az idő a fejem felett, sajnos egyre gyakrabban kell jó ismerőseimtől, barátaimtól, kedves szomszédaimtól végleg elköszönnöm. Ilyenkor aztán szinte filmszerűen leperegnek lelki szemeim előtt azok az együtt töltött órákból származó szép emlékek, amelyek értékessé tették a kapcsolatunkat. A mai felgyorsult, mindent maga alá gyűrő világban a sors megálljt parancsol nekünk, élőknek, hogy rohanásunk közepette emlékezzünk az eltávozottra, és ha egy pillanatra is, de önmagunkba nézzünk.A napokban az én lelkemben is hatalmas, kitölthetetlen űr támadt, mert elment egy nagybetűs Ember. Igaz, életünk során mindannyian szembesülünk ezekkel a dolgokkal, s ki így, ki úgy, saját mentalitása szerint éli át ezeket az eseményeket. Amikor jó barátom hirtelen, gyorsan, eltávozott az élők sorából, föltettem magamnak a kérdést: vajon miért kell ahhoz egy gyászos esemény, hogy a szemünk az égre nyíljon? Hiszen lehetne ez másként is. Eszembe jutottak az Emberről sokszor a késő estébe nyúló kvaterkázásaink, amikor megvitattuk a világ dolgait, amikor arról beszélgettünk, hogy milyen nehéz a megélhetés, s beszéltünk többek között arról is, milyen nagy érték az egészség, amely lassan-lassan fogyóban van. Most kicsit tanácstalan vagyok, mert már nem tudok tőle kérdezni semmit – de egy vigaszom van, hogy a szellemével szerencsére szót tudok váltani.Itt ülök a szomszédos kert rejtett zugában, s gondolkodom: valójában mi is az ember? Tudatom legmélyéről előóvakodnak Gyökössy Endrének, az egyik legnagyobb magyar lelkigondozónak szavai: „A jövőd csukott szemmel tervezgeted, csukott szemmel nyögdelsz: mi lesz velem? (...) Jeges kínodban pillád leragad, csukott szemmel megadod magad, míg egyszer fönnakad csukott szemed, s nyitott szemmel a halált élvezed”. Súlyos szavak. Mert ez is az ember egyik arca.Egyébként aggasztanak az emberek. Kár értük: ebben a rohanó fogyasztói társadalomban tömegesen, szinte beprogramozott robotokká válnak, gyorsan, félpercekben kommunikálnak. Értékek vesznek el, s gyakran nincs idejük egy őszinte kézfogásra, se egymás szemébe nézni, pedig pillantásaikban benne van a sorsuk. Az ember tudja, hogy hogyan kell szeretni, s ez a másik arca, de azt is tudja, hogy a halál reális, mert minden életet legyőz, az egyedülálló személyiséget pedig megsemmisíti.Vigasz, hogy ha a szeretett lény meghal, a szerető nem szűnik meg szeretni. Hiszen a temetőt sem a halottaknak építik, hanem az élők számára, hogy emlékezni tudjunk arra, aki csak egyszer létezett a világon. Mert mi az ember azonkívül, hogy csodálatos teremtmény? Az élet szépségét ő adja, s még a természeten is úrrá tud lenni, s íme, máris jött egy üzenet a messzi, távoli világból. Nem volt sem több, sem kevesebb örömöm, mint hogy ember lehettem. Szívleljük meg, mi élők, az üzenetet!