Halál a másodikon

Kinézek a bejárati ajtó kisablakán. Udvari lakás. A sarokban. Háztetőre látni. Vadonatúj cserepek a középső nagytornyon. Vakít. A hőség elviselhetetlen. Lenézek a másodikra.– Ma elviszik – szól a szomszéd. Hát ezért állok itt. Hogy lássam. Pedig nem akarom látni. Mégis. Meresztem két és fél dioptriás szememet. Gyógyír a homály. Ajtó mögött máris a konyha. Nagy, piros fazék. Az ablakban éthordó, műanyagból. Talán még benne a tegnapi ebéd. A nagyszobában asszonyok sürögnek. Behúzzák a sötétítőt.A gangon, mire újra kinézek, már ott hever a levett födelű koporsó. Szürkén ásít. Ma már sok dolga volt. Ma már ki tudja, hány halott. Most újra bekebelez egyet. Asszony testét, aki rég túl volt a nyolcvanon. Élő kulcstartó, levelek, pénzek őrizője. A hatalmas bérház lelke. Szigorúan szortírozva minden pénz, irat, levél. Mint egy könyvelőnél. Sohasem tévedett. És mélységes bűnben élt. Etette a szívéhez oly közel álló galambokat. Amazok meg piszkítottak, nem ismervén az angolvécé euro-konform illemtanát. Így hát oda potytyant, ahová ejtették. Hát ezért. Kegyvesztett lett ez az asszony. Föl is szólaltak valahányszor a népek: a Juliska néni ne etesse galambokat! És punktum! Világos?Nem volt az. Számomra nem. Hadd etesse. Ők a család. Ezek a röpködő kis állatok. Talán angyaloknak hitte ez a kedves, örökké mozgó özvegyasszony. Akinek nem volt gyereke. Hát gyermekei lettek. Csapatostul. Nehéz volt szabadulni tőle. Elmesélte, hogyan mosta a Műszaki Egyetem tanárainak ruháit. A kísérletek után agyonkoszolódottakat. Mosta a város minden szennyesét. De hangjában semmi keserűség. Csak öröm. És nosztalgia. Iksz docens úr. Ipszilon professzor. Mindenkiről csattanós, rövid anekdota. Meg hogy ki hol van, hová utazott a házból. Postaládát üríteni. Nehogy már a betörő azt higgye, hogy üres a lakás. És akkor nosza! Nem. Juliska néni az örökös ügyeletes őrszem. Mindent látott. A kést is visszaadta. Valahol az udvar zugában megtalálta. Az öngyilkosjelölt ejtette ki a kezéből az irgalmatlan magasságban. Megmenekült. A kés élén barnás elszíneződés. Az ő vére! Le nem törölték soha. Hol lehet? Valamelyik fiók mélyén? Emlék a majdnem halálról? Juliska néni tekintete nyugodt. Nem tett megjegyzést. Csak a kést hozta vissza.Pénzt is kapott. Nem sokat, de amenynyit kapott, azt bőven kiérdemelte. Mégis sokan sokallták. Merthogy a galambok. Aztán már nem szórt ki semmit a gangra. Félt. A galambok így sem tágítottak. Mert szerették. Ezt az özvegyasszonyba bújtatott Assisi Szent Ferencet. Aki értette a nyelvüket. Beszélt hozzájuk! És ők válaszoltak. Az biztos. Válaszra méltatták. Mert ugyan ki méltat bennünket válaszra? Állatok. Igen. Bármily furcsa is. Csak ők. Igen, ők az igazi emberek. Ha az ember ilyen volna. Mint ez a csapongó madárhad! De nem. Tudta ezt Juliska néni. Mégis. Akit szeretett. Csöngetés. Üveg bor. Jóféle. Adom magának tiszta szívből. Maga is a gyerekem! És átnyújtotta. Szépen becsomagolva. A névnapomon. Kevés hiányzott, hogy ne bőgjek.Na! Nyílik az ajtó. Hozzák! Két markos legény. Lepedőben. Csak a feje látszik. Tojásfehér az arca. A haja ezüst. Mégis, messziről olyan, mint a hólabda. Hiába óvatosak. Nagyot nyekken a test. Kattan a födél. Ketten a lábnál, egy a fejénél. Megemelik. Nyögnek. Apró aszszony. Keresztet rajzolok a levegőbe. Lát engem. Mosolyog.