Szemben a sötéttel

A mikor Gézukát megláttam, hideg ősz volt, barátságtalan permet szitált, nem lehetett tudni, eső vagy hó készül, vagy csupán a köd akarja magát megszüntetni ilyen bosszantó módon. Rosszkedvűen sétálgattam le-föl a néhány méternyi járdaszakaszon, leginkább elbújni lett volna kedvem, jó meleg plédbe burkolózva egy meleg fényű lámpa alatt olvasgatni, vagy csak úgy lehunyt szemmel úszkálni álom és ébrenlét között. Ehelyett a telefonra vártam már jó ideje, ráadásul kellemetlen beszélgetésre számítva. Fáztam és éhes is voltam, nem volt időm aznap szinte semmire, állva kaptam be pár falatot. A hölgy a fülkében nemrég vette elő a második kártyáját, beszéd közben fogaival tépte le róla a védőfóliát, és olyan nyugalommal nézett ki rám, mintha fa volnék vagy postaláda. Biztos voltam benne, nem feltételezi rólam, hogy a telefonra várnék, hogy ilyet mernék tenni. Nekidöntötte a hátát a fülkeajtónak, lábát otthonosan egy támasztékra tette, s így, kényelmesen elhelyezkedve kezdte meg újabb százhúsz egységnyi mondanivalóját az élet megannyi fontos dolgáról.Ekkor határoztam el, hogy megnyújtom sétálóterületemet, mert kezdtem magam ketrecbe zárt vadnak érezni, akinek egyre hevesebb indulatai vannak. Az új távolság a ház sarkáig, majd visszafelé a szemeteskonténerig jelöltetett ki, s közben arra is figyelnem kellett: a nagyobb távolság bejárása alatt is egyértelművé tegyem, hogy a telefonra várok itten, lankadatlan, bár már kissé gyengülő kitartással. Sötétedett, egész pontosan bekövetkezett a szürkületnek az a pillanata, amelyik egybemos mindent, amikor a konténerhez értem, s a mocorgástól riadtan hátraszökkentem. Rögtön arra gondoltam, ez nem lehet macska, hanem valami nagyobb testű állat, ami így kotor odabent – s akkor megjelent egy árnyék. Mert olyan volt csak éppen, nem mint valami, hanem mint valaminek az árnya – s ez az árny evett! Ide-oda dülöngélve, ahogy a szemétkupac süllyedt alatta, egyensúlyát tartva marokra fogott egy ismeretlen dolgot a kezében, s nagyokat harapott belőle. Döbbenten meregettem a szemem. Abban reménykedtem, nem látok jól, aztán amikor már nem lehettek kétségeim, rettenetes zavart éreztem: olyat látok, amit nem lenne szabad. Már az arcom is égett a szégyentől, pedig a gyerek nem látott engem, vagy ha látott is, nem számítottam, csak az evés érdekelte, meg hogy egyensúlyban maradjon.Nagy csattanásra eszméltem, a hölgy végre elhagyta a fülkét, és büszke tartással elsuhant mellettem. Odaintett, mint jó ismerősnek: „Na, mehetsz már, vagy nem is sürgős?” – ez volt a tekintetében. Ám nekem már nem volt kedvem telefonálni. „Gyere ki abból a szemétből!” – szóltam rá a gyerekre, s furcsán, idegenül csengett a hangom. Az árnyék, mintha csak most venné észre a világot, összerezzent, s olyan gyorsan, ahogy csak ijedtében képes mozdulni az ember, átvetette lábát a konténer száján, és már kint is volt. Megbicsaklott a lába, fél térdre esett, de már pattant is föl, inalt a tér másik végébe, a jótékony sötétbe.Álltam szemben ezzel a sötéttel, és tudtam, hogy onnan most les engem ő is, de azt is tudtam: ha elindulnék feléje, kifutna a világból. Hát nem mozdultam, csak kiáltoztam bele a sötétbe: „Ha éhes vagy, gyere ide, ne félj! Adjak pénzt vagy megetesselek?” – ilyeneket, s közben egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. Kinyílt egy-két ablak, s be kellett látnom, hogy viselkedésem furcsának tűnhet, abbahagytam hát a kiáltozást, de a csend még visszásabb lett. Tehetetlenül és nyomorultul éreztem magam: úgy oldalogtam haza, mint akit alaposan helybenhagytak. Így ismertem meg Gézukát.