„A kormány kettészakítja a társadalmat”

Ellenzéki politikusok az elmúlt három esztendő során gyakran folyamodtak a címben megadott állításhoz. Olyan politikai szólam ez, amelynek jelentőségét inkább visszatérő hangoztatása adja, semmint pontosan meghatározott tartalma. Ez ugyanis maradéktalanul negatív; ami alkalmas lehet arra, hogy az ellenzéki és a kormánypártok éles szembenállását kifejezze, ám arra már kevésbé, hogy hozzájáruljon a közélet ésszerűségéhez. Ehhez nemcsak megfelelő érvek lennének szükségesek, hanem tételes tartalom megfogalmazása is.Az 1998-as országgyűlési választások idején ilyen lehetőséget villantott fel a mai kormány, amikor bevezette a „polgári Magyarország” jelszavát, amely sikeresnek és maradandónak bizonyult. Ezzel szemben a mai ellenzékiek nem voltak képesek olyan programmal fellépni, mely mást, jobbat mondhatna ennél. Maradt tehát az elutasítás s léggömbös áltömeggyűlések verejtékszagú szónoklatai, melyek különös hátterét a szónokok szembeötlően kedvező vagyoni helyzete alkotja.A „társadalom kettészakítása” jelszavának ismétlése ezért már tartalmi okokból is kétes. Tegyük föl, hogy a társadalom kettészakadásának felhánytorgatása nem a polgári demokrácia pluralizmusának a tagadását jelenti, hanem a szegények és a gazdagok valóban fájdalmas különbségét. A társadalom jövedelmi különbségei azonban nem az elmúlt két-három évben keletkeztek. Az egykori szocializmusban rejtetten meglevő jelentős különbségeket a rendszerváltás megezerszerezte és növekvő pályára terelte. A társadalom e drámai kettéhasításában éppen azok jeleskedtek, akik ma a legszorgalmasabban pörgetik a demagóg szólamok imamalmát. A szocialista kormányzás újabb négy éve alatt pedig oly feltűnővé vált az akkori vezetők elszakadása a társadalmi nyomorúságtól, hogy ennek emlékezete csak lassan halványul. Vajon az, ami akkor történt, felróható-e azoknak, akik az eseményekben nem vehettek részt? A farkas és a bárány meséje szerint igen; de bízom abban, hogy a megfontolt ítélet szerint nem.Ha a bárányra rá lehet fogni azt, amit a nagyszülei sem követhettek el, a „kormány kettészakítja...” kezdetű szólamok talán némi sikerrel kecsegtetnek. Legalábbis megakadályozhatják a szakszervezeti szónokok különös vagyoni helyzetének alaposabb vizsgálatát. Ám a szólamok mögött mélyebb, lélektani és történelmi indíték is meghúzódik. Marx és Engels Kommunista kiáltványa, mely a mai szocialisták bibliája volt és maradt, jól rávilágít erre az indítékra. Íme egy idézet a szövegből: „A mi korszakunk, a polgárság korszaka azzal tűnik ki, hogy az osztályellentéteket leegyszerűsítette. Az egész társadalom egyre inkább két nagy ellenséges táborra, egymással közvetlenül szembeálló osztályra válik ketté: a polgárokra és a szegényekre.” A mi demokratikus baloldalunk Marxszal és Engelsszel együtt nyilván úgy gondolkodik, hogy a polgárok és szegények e meghasonlását fel kell számolni. Ha azonban fogalmazásuk forrásait vizsgáljuk, felmerülhet a gyanú, hogy ezt a kérdést esetleg olyan eszközökkel kívánják megválaszolni, melyeket a kiáltvány szövege kínál. Ez végzetes kimenetelű lenne mindannyiunkra nézve. Nemcsak azért, mert minden ilyen lépés ifjú demokráciánkat fenyegetné, hanem azért is, mert ijesztő dilemma elé állítaná a mai forradalmárokat: ha a mai burzsoák nem mások, mint a tíz évvel ezelőtti proletárok, azaz ki lázadjon föl ki ellenében? Igazán időszerű lenne, ha a mai demokratikus baloldal e kérdés fényében újragondolná a kiáltvány eszmeiségét.De csak akkor, ha e demokratikus baloldalt egyáltalán érdekli még saját szellemi integritása. Ám ha abból indulunk ki, hogy e baloldal tíz évvel ezelőtt az eszmével szemben a hasznot választotta, nem kell tartanunk szellemi és erkölcsi kérdések mélyreható feszegetésétől. Ehhez ugyanis átgondolt elvi-politikai felfogásra lenne szükség, melynek alapjaiként csak következetes gondolkodás szolgálhat. A mai szocialista párt ebben az értelemben szerencsére nem racionális, hiszen ha az lenne, akkor politikai szólamaiból hamarosan bekövetkező forradalmi eseményekre kellene következtetnünk; vagy legalábbis olyan politikai puccsra, melyről azután – az újraírt történelemkönyvek nyomán – kiderülhet, hogy valójában a „tömegek lázadása” volt. Mindezt azonban – mások másféle gyanúsításaival szemben – mi nem tételezhetjük fel. Hiszen a mai demokratikus baloldal a rendszerváltással nyíltan lemondott következetes eszmeiségéről, és átadta magát a tiszta haszonelvűség jelzőtlen állapotának, mely egyszer arra készteti, hogy saját milliárdosait védelmezze, másszor meg arra, hogy a proletariátus érdekeit tömeges léggömberegetéssel védelmezze.De vajon elegendő-e kék és rózsaszín léggömbök ünnepi fölbocsátása akkor, ha Magyarország sorsa a tét? Elegendő-e hamarosan szétpukkanó luftballonok röptetése, amikor falvakat és földeket borít a pusztító tavaszi ár? Elegendő-e a polgárság és a szegénység elkerülhetetlenül forradalomban végződő osztályharcának gondolatára hivatkozni, amikor a polgárosodás láthatóan az egyetlen járható út mindannyiunk számára? Feleletünk háromszorosan nem. S ezért közös érdekeinket szem előtt tartva feszült figyelemmel várjuk azon szocialista jelszavak felbukkanását, melyek nem a múlt düledékeinek romjaiból lebegnek elő, hanem a jövő végre valóban racionális mérlegeléséből keletkeznek. Nincs olyan racionalitás, amely nélkülözhetné a felelősséget; s nincs olyan józan politikai csoport, amely múltjának őszinte értékelése, a jelen és a jövő felelős mérlegelése nélkül racionálisnak mondhatná magát. Az elmúlt évtizedek tapasztalata, s az elmúlt három év baloldali politizálásának élménye alapján azonban kétséges, hogy az idézett politikai szólammal dolgozó párt hajlandó lesz-e felvállalni a felelősségteljes racionalitás eszméjét és gyakorlatát. Hazánk jól felfogott érdekeit szolgálná, ha e lépés megtörténne.