A véralgebra bosszúja a gyűlölet ellen

A Tel-avivi Egyetem Stephen Roth Intézetének az antiszemitizmussal és rasszizmussal foglalkozó, 1999/2000-re vonatkozó tanulmánya Magyarországot is sorra veszi. A jelentésnek A holokauszthoz és a náci korszakhoz való viszonyulás című alfejezetében két név olvasható. Mármint a mérleg negatív serpenyőjében. Elsőként az enyém, másodikként Schmidt Mária miniszterelnöki főtanácsadóé, akit a jelentés „Le Pen legragyogóbb magyarországi tanítványának” nevez. A mérleg jó oldalán Tamás Gáspár Miklós és – néhány sorral lejjebb – Haraszti Miklós. Schmidt azért került a szégyentáblára, mert kijelentette... E három pont egy értelmetlen, csonka, feltételezhetően a szerkesztésnél összecsúszott angol mondat helyett áll. (Szó szerinti fordításban: Schmidt kijelentette többek közöttMagyar Hírlap, ahol Schmidt nézetei ellen irányuló egyik legerősebb támadást intézte november 15-én Tamás Gáspár Miklós, a jól ismert filozófus és közszereplő.) Elképzelhető, hogy így az olvasó immár soha nem tudja meg, miért veszett el Schmidt Mária tisztessége a Roth Intézet, illetve itteni informátorai szemében. Tamás és Haraszti közül az előbbi azért került fel a dicsőségtáblára, mert mint látható, Schmidt Máriát „helyre tette” a Magyar Hírlapban. Sejthetően azon kijelentésére reagálva, amit Schmidtnek tulajdonítottak, hamisan. Haraszti azért lett jó példa, mert a New York Timesban Magyarországot és egész térségünket „óvta” (na mitől? – igen, attól) a „szélsőjobboldali” és hasonló (populista) veszélyektől.A rám vonatkozó rész elsősorban a Véralgebra című cikkemet emeli ki, amely 1999-ben jelent meg a Népszabadságban, és amely hatalmas vitát váltott ki nemcsak Magyarországon, hanem Franciaországban és más nyugati országban – olvasható a kiadványban. A jelentés a cikk ismertetésénél szándékosan vagy véletlenül tévesen írja, hogy a Véralgebra „hangsúlyozta a kommunista vezetők zsidó eredetét”.Jelentem: nem hangsúlyozza. Jelentem azt is, hogy az antiszemitának minősített cikknek nem én vagyok a szerzője. Az egész Véralgebra-ügy minden képzeletemet felülmúlóan sikerült, a cikk támadóit most oly kínos helyzetbe sodró becsapás volt, amely mögött több szándék húzódott.A cikk szó szerinti fordítás – a „honosítás” hitelesebbé tételére beiktatott, főként néhány magyar vonatkozású név vagy utalás kivételével – egy 1996-ban megjelent tanulmánykötetből, amelynek két szerkesztője Alan S. Rosenbaum és Israel W. Charny. Utóbbi a magyarországi antiszemitizmust nagy figyelemmel kísérő Stephen Roth Intézettől egy kőhajításnyira fekvő felsőoktatási intézményben, a Jeruzsálem Egyetemen a lélektan és családterápia tanára. Valamint az ezen egyetemen működő Holokauszt és Népirtás Intézetének ügyvezető igazgatója.Az ötletMár jó ideje polcomon volt az Alan S. Rosenbaum és Israel W. Charny szerkesztésében és ajánló előszavaikkal megjelent Egyedi-e a holokauszt? Az összehasonlító népirtás távlatai című kötet, amely az amerikai Westview Press kiadónál jelent meg 1996-ban. Ebben egyetemi tanárok vitáznak arról, hogy egyedi volt-e a holokauszt. Abban természetesen mindegyikük megegyezett, hogy logikailag nem lehet valamiről kijelenteni, hogy egyedi, mielőtt nem hasonlítják össze mással. Vagyis: aki valamiről azt állítja, összehasonlíthatatlan, szükségszerűen összehasonlít. (Az elemi logikát ily mértékben elvető, felvilágosodásellenes, obskurantista pozíció a mai világban a jelek szerint Afganisztánon kívül csak Magyarországon tartható.) Ennek tesztelésére született a kötet, amelyben a szerzők számos népirtást vizsgáltak (az amerikai indiánok kiirtásától az örmény népirtásig) és vonták le a következtetést. Egy részük úgy vélte, a náci népgyilkosság egyedi, egy részük úgy, hogy nem. Ismét egy részük állította: minden népirtás egyedi, illetve minden népirtás azzá tehető, ha az „egyediség” ismérvét az „egyediség” prekoncepciójának megfelelően választjuk ki.Magyarországon ekkor természetesen még A kommunizmus fekete könyve kiadása előtt voltunk. Abban a légkörben – noha szinte tegnap volt – csaknem lehetetlennek látszott, hogy egy ilyen „tabutörő” eszmét be lehessen vinni a köztudatba. Azóta – amiben a Véralgebra által kiváltott polémia tagadhatatlanul segített, hiszen parázs vitát váltott ki az összehasonlítás és egyediség terén – a helyzet gyökeresen megváltozott. A lényeg: kerestem, miként tudnám minél többeknek elérhetővé tenni a Rosenbaum-kötetben foglalt tanulmányok közül a nálunk legprovokatívabbnak tekinthető írásokat. Ha ugyanis ismertetésük összefoglalva jelenik meg egy jobboldali lapban, akkor – ismerve a magyar sajtó mechanizmusát – az lehet ugyan néhány hetes szenzáció az olvasók egy korlátozott részénél, de a nagyközönségre semmiféle következménnyel nem járhat.1999 januárja vége felé egy véletlen juttatta eszembe, hogy van még egy út. Felötlött, hogy amikor évekkel ezelőtt az Új Magyarországban megjelent fordításomban egy olyan Forbes-cikk, amely élesen Soros-ellenes volt, méghozzá fél nappal az eredeti amerikai megjelenés előtt (ez jutalom volt, amiért dokumentumokat fordítottam az amerikai üzleti élet igen befolyásos magazinja írójának), az SZDSZ körüli értelmiség – mint megtudtam akkor, a megjelenés utáni napokban – arra gyanakodott, hogy a cikk szerzője tulajdonképpen én vagyok. (Most a Jane’s Intelligence Digest „zámolyi” cikkének a szerzője is én lettem.)Azt, hogy a mértéktelen gyűlölet elhomályosítja a gondolkodást, mindig is tudtam, de akkor döbbentem rá, hogy csodákra is képes. Próbáljuk meg a fordítottját, gondoltam. Én leszek a „szerzője” két olyan tanulmánynak, amely mögött hatalmas, történészi kutatómunka van. Ha azok, akik feneketlenül gyűlölnek, a Forbes-cikkről is azt hitték, az én írásom, hogyne hinnék el, ha egy olyan esszé jelenik meg, amelyhez még a nevem is adom? És ha a Népszabadság – mert természetesen az ország vezető napilapját szemeltem ki – megjelenteti, a szellem, az összehasonlító népirtás szelleme itt is kiszabadul a palackból. (Akkor már Nyugaton annyira kiszabadult, hogy tanszékek működtek a témában, mint például a Charnyé.) És kinyílik az a szelep, amelyet az feszített, hogy éppen egy olyan országban akadályozták meg a szabad vitát, amely mindkét totális rendszernek az áldozata volt és amely a népirtás-összehasonlítás „természetes” talaja.Egy további, nem kevésbé fontos célom az volt, hogy miután a balliberális oldalon az előre kiszámítható emberek prominensen azonosítják magukat, bejelentem: íme, kiket neveznek holokausztrelativistáknak és -tagadóknak. Mert a várható vádak jellegében biztos voltam. Így a projekt sikerében is.A visszhangot, a botrányt jól számítottam ki. Azt is, hogy kik reagálnak. De a hullámok méretét és időtartamát alábecsültem. Nem gondoltam, hogy határainkon messze átcsapnak, és hogy még két évvel az eredeti közlés után sem csillapodnak. De egyszer az elégedettségnek is véget kell vetni. A gúnyos nevetés sem tarthat örökké. Nem is szólva arról a türelmetlenségemről, hogy a gúny tárgyait szembesítsem politikai indíttatású gyűlölködésük leleplező bizonyítékaival. És azzal a ténnyel, hogy hazájukat hazugságok árán is képesek gyalázni.A technikaA tömörítve lefordított egyik tanulmány szerzője Ian Hancock, aki a texasi Austin egyetemén nyelvészetet és angolt tanít, valamint a Nemzetközi Roma Unió ENSZ részéről delegált képviselője. A másiké David E. Stannard, aki a Hawaii Egyetemen az amerikai tanulmányok professzora és az amerikai indiánok kiirtása történetének egyik szaktekintélye.A két esszét egyetlen nap alatt eggyé gyúrtam, de vigyáztam a kivett mondatok szöveghű fordítására, felkészülve a későbbi önleleplezésre, hiszen – potenciális vádlóimat ismerve – ellenkező esetben a filológia vizére evezve oldalakon igyekeztek volna bizonygatni, hogy mégiscsak én vagyok a szerző.Majd a szöveg elé írtam egy Petri-strófát (Hogy nem voltak képesek előrelátni, / hogy ők a fasizmus előfutárai? / Avagy a bolsevizmuséi, egykutya), és a bevezető mondatokban aktualizáltam úgy, mintha az írás pusztán ad hoc reagálás lenne a Népszabadság január 4-én megjelent egyik cikkére. Ez volt a trükk legrázósabb része. Attól tartottam ugyanis, hogy egy szakmáját valamennyire is értő társadalomtudós egy villanás alatt átlát a szitán, vagyis hogy egy ilyen mennyiségű adattal alátámasztott tanulmányt nem lehet néhány hét alatt összeállítani. De szerencsém volt. A gyűlölet ereje határtalan. A tervről – a kényszeres locsogás Magyarországán vagyunk – legjobb barátaimnak sem beszéltem, csaknem két éven át.A fordítás elkészítése után felhívtam Tamás Ervint, a Népszabadság nekem egyébként nagyon rokonszenves második emberét, és felajánlottam az írást. Azt mondtam, semmi kockázat: ha nem tetszik neki, megjelentetem a Demokratában.A gyötrelmes vajúdás a lapnál január 20-tól mintegy másfél hónapig tartott. Eötvös Pál, a lap főszerkesztője többször is átírta azt a kísérőszövegét, amellyel indokolta a közlést. Mivel cikke helyet vett el az eredetileg egy teljes oldalra szánt írásból, engedélyemet kérték a meghúzásra. A húzásokban közösen egyeztünk meg. A megállapodás szerinti vágásokhoz a Népszabadság a legkorrektebben tartotta magát.Az írás végül 1999. március 5-én, pénteken jelent meg a néhai Bossányi Katalin volt MSZP-s képviselő Érvek, vélemények rovatában, Véralgebra és a holokauszt címen az eredetileg általam adott Véralgebra és a holokauszt egyedisége cím helyett, Eötvös Egy közlésről címmel írt indoklása fölött. Ebben azt írja, hogy tanulmányom „...meg is haladja azt a határt, amiért Európa bizonyos országaiban ma büntetőeljárást indítanak a szerző és a szerkesztő ellen is”. Ezt követően meg is nevezi Németországot és Ausztriát, „...ahol Európában feltehetően büntetőeljárást indítanának a »Véralgebra« ... szerzője és a közzétevő szerkesztő ellen...” Szegény Rosenbaum, szegény Charny. És szegény Eötvös. (Folytatás a holnapi számunkban)