A politikai radikalizmus térnyerése és okai

A legutóbbi időközi országgyűlési képviselő-választáson két meglepő dolog történt; az egyik a Magyar Igazság és Élet Pártjának tizenhárom százaléknyi eredménye az első, a másik e szavazói kör valószínűsíthető átszavazása a kormánykoalíció jelöltjére a második fordulóban. Ez a két fejlemény, melynek következményei talán átrendezik a hazai politikai erőviszonyokat, előtérbe állítja a politikai radikalizmus kérdését. A kérdés úgy vethető fel: vajon egyes pártok pártpolitikai tevékenységének a következménye-e a radikalizmus megerősödése; vagy inkább összetett társadalmi-politikai okokról beszélhetünk? Gyakran olvassuk azt, hogy a mai kormánypártok tevékenysége erősítette fel a politikai radikalizmust. A magam részéről inkább a második feltevést részesítem előnyben; s ennek kapcsán nem csupán a kormánypártok, hanem a hazai politikai elit összfelelősségét helyezem előtérbe. Ehhez kapcsolódva négy feltevést fogalmazok meg, amelyek a politikai radikalizmus kialakulásának tágabb okaira mutatnak.A rendszerváltás részleges kudarca. Gyakran úgy fogalmazunk, hogy a társadalom egyharmada vesztesként élte meg a rendszerváltást. E csoportok ezért részben az előző rendszert, részben az elmúlt évtized politikáját hibáztatják. S valóban, a rendszerváltás sok szempontból nem haladást, hanem romlást hozott. Így a gazdasági szerkezet, a hazai foglalkoztatás, a szociális helyzet, a közművek állapota, a környezetszennyezés terén olyan mélyreható változások mentek végbe, amelyek közül gyakran csak a kedvezőtlenek tapasztalhatók. Mindezt kiegészíthetjük a morális és eszmei bomlás egyéb tüneteivel. Így a rendszerváltás viszonylagos – és főképpen a politikai intézményekben, a makrogazdaságban elért – sikerét e kedvezőtlen jelenségek beárnyékolják. Mindez erőteljesebben jelentkezik, ha azt vizsgáljuk, hogy az elmúlt évtized kihívásaival hogyan küzdöttek meg korábbi sorstársaink, például Csehország. A kedvezőtlen tapasztalatok gyakran szülnek kiábrándultságot, sőt keserűséget, ami kedvez radikális eszmék terjedésének.A közélet hiszterizálása. A liberális parlamenti demokrácia oly vívmányai, mint a sajtószabadság, felkészületlenül érte a hazai társadalmat. Az újságírók iskolázottsága nem volt alkalmas arra, hogy tárgyszerű hírkezelést érvényesítsenek; s ezt sokan nem is tartották feladatuknak. A sajtó képviselői egy évtizeden át nem jutottak el odáig, hogy sajtóetikai kódexet hozzanak létre, melynek betartása jórészt elkerülhetetlen lenne. Ebből fakadt a kísértés, hogy egyes pártok a médiumok segítségével úgy kényszerítsék rá közönségükre saját vélekedéseiket, ahogyan korábban a pártállami médiumok tették. A következő lépés e politikai lehetőség gátlástalan kiaknázása volt. Ide sorolható a publicisztikák stílusának agresszivizálódása, ami nemcsak a tisztességes gondolkodás határán lép túl, hanem szinte semminemű mércét nem tart már szem előtt. Vegyük például a megszaporodó külföldi hirdetéseket, melyek a magyar rendőrség állítólagos kegyetlenkedéseiről tudósítanak. E hirdetések – néhány évtizednyi késéssel előkerülvén – oly gondolkodást sugároznak, mely nem a jogsérelmek védelmét tekinti feladatának, hanem alaptalan vélemények sulykolását. Az efféle nyíltan irracionális viselkedés hozzájárul a radikális eszmék terjedéséhez.A rendszerváltó pártok leépülése. A rendszerváltás kezdetben jelentős pártjai egy évtized alatt kudarcot vallottak. 1998-ig nem alakult ki olyan stabil nagypárt, amely a rendszerváltás eszmeiségét felvállalja. Mindezt két párt sorsa világosan mutatja: az MDF-é és az MSZP-é. Az első, melynek hivatása lett volna, hogy az országot átvezesse a rendszerváltás szorosán, felbomlott, noha feladatát részben teljesítette. Mai útkeresésében az egykori jelentős feladatból fakadó jogos önérzet orientációhiánnyal keveredik. A másik párt a megújulás ígéretével szervezte újjá az állampárt elemeit. Ám a mai napig őrzi folytonosságát a totalitárius ideológia képződményével. Véleményem szerint nem a folytonosság, hanem ennek jellege az, ami a magyar társadalom válságának egyik fő forrása. E pártnak sok tekintetben sikerült egybeszerkesztenie a bolsevik párt kegyetlen hagyományait egy élesen önérdekű, a közösség érdekeit háttérbe szorító demokratikus párt ugyancsak kedvezőtlen jellegével. E fejleményt jól kifejezi az a fordulat, melyben e párt önmagát „demokratikus baloldalnak” mondja, ám ezzel szemben nem ismeri a „demokratikus jobboldal” fogalmát. Az efféle törekvések egyik következménye a radikális felfogások erősödése.A magyar állapot. E radikalizmust erősíti az ország történelmi és etnikai helyzete. A tavaszi áradások élesen rávilágítottak az egykori határkijelölések átgondolatlanságára. A történelem persze soha nem szűkölködött kegyetlen megoldásokban. De Magyarország helyzete sajátos, amit jól mutat a magyarság jelenléte a szomszédos országokban. E csoportok máig eredménytelen asszimilációja feszült helyzetet teremt a hazai köztudatban is, ami nem marad politikai visszhang nélkül. S ha a jelentős pártok nem kezelik megfelelően az így felvetett kérdéseket, előre jelezhető olyan csoportok megerősödése, amelyek leegyszerűsített formában vetik fel a problémákat. Az előző kormányzati gyakorlat e kérdések elfojtása volt; amire csak rossz válaszok születhettek. A mai kormányzat válaszai az alaphelyzetből adódóan csak részben lehetnek kielégítők. Jól jelzi ezt a tény, hogy egy olyan országban, ahol többmilliós egy nyelvet beszélő kisebbség él, a mai napig sem sikerült elérni önálló felsőoktatásának állami biztosítását; s néhol még a magyar nyelvű megszólalás is veszélyes lehet. Az ilyen kudarc azoknak kedvez, akik a gyökeres megoldás ígéretével lépnek fel. Itt említhetjük, hogy a hazai cigányság helyzetének feltétlenül szükséges jobbítását szorgalmazó újabb törekvések hiteltelenné válhatnak, ha e kérdést a magyarság állapotáról nemcsak elkülönítve, hanem azzal szembeállítva vetik fel.A magyar állapot ma már lényegében az európai állapot része. Ám nem várható, hogy azok az országok, melyek egy évtizede nemcsak a totalitarizmus örökségével, hanem az újkapitalizmus gyötrelmeivel is kénytelenek megküzdeni, elnéző mosollyal fogadják, ha a megígért európai csatlakozás dátuma minden évben a „majd jövőre” feliratához igazodik. S különösen visszatetsző az, ha e csatlakozás inkább a perioikoszok kötelmeit kívánná rögzíteni, semmint egyenjogú polgárok szabadságát. Mindez felháborodást szül; s ez radikalizmushoz vezet.Néhány következtetés. Ha egyesek a radikalizmussal szemben engedékenység hibáját emlegetik, bizonyára hajlandók megválaszolni a kérdést, hogy az előző kormányzat hogyan tette lehetővé e radikalizmus parlamenti megjelenését. A felelősséget firtatók számot adhatnak arról is, hogy a korábbi radikalizmus leghangosabb képviselői miért hagyták el pánikszerűen az országot 1998 után. Az ország mai állapotáért legkevésbé azok tehetők felelősé, akik tíz évvel ezelőtt még egyetemista fiatalok voltak; és sokkal inkább azok, akiknek mind a mai napig rendkívüli gazdasági és információs befolyás áll rendelkezésükre. Még az is megfogalmazódhat, hogy ezek birtokában egyesek kifizetődőnek találhatják a radikalizmus erősítését, ha ez a rendszerváltó pártok teljes felmorzsolódását eredményezi. Ha azonban egyetlen mérsékelt programmal fellépő rendszerváltó párt sem lenne képes fennmaradni, az valóban a hazai rendszerváltás teljes kudarcát mutatná.A mai kormány fokozatosan megvalósította azt, amit elődei nem értek el: az ország szavazóinak tekintélyes, talán túlnyomó részét képes volt maga mögé állítani. A dolgok e fejlődésében döntő szerepe van annak, hogy a rendszerváltás egyes erői kezdettől fogva politikai negativizmusban éltek: nem voltak képesek létrehozni sem korszerű szociális, sem humanista alapon álló liberális pártot. Negativizmusuk jelentősen hozzájárult a politikai radikalizmus megerősödéséhez. Ez, és a fenti tényezők együttese az, ami véleményem szerint a politikai radikalizmus kialakítását elősegítette. Ebből az is következik, hogy a politikai negativizmus mai propagandája bizonyosan nem járul hozzá a radikalizmus mérsékléséhez.A politikai radikalizmus azonban olyan tünetegyüttes, amely orvoslásra szorul. A mai politikai csoportok egy része ezt erőszakkal kívánja elérni; ehhez olyan propagandát társít, mely feltehetően éppen ellentétes hatást eredményez. Ezzel szemben jogszerű és alapos megoldásra van szükség: először is arra, hogy a radikalizmus jelenségét nem felületileg, hanem mélydimenziójában értsük. Csak akkor kerülhet sor e radikalizmus csillapítására és feloldására, ha azok az okok is megszűnnek vagy mérséklődnek, melyek kialakulásához vezettek.A szerző filozófus