A tét az uniós csatlakozás

Azt tartjuk magunkról, hogy lovas nemzet vagyunk (inkább már csak voltunk), s ezzel összefüggésben nem egy szólásunk világít rá sajátos jellemünkre. Ezek egyike, amely máig tartó igazságra utal, az „átesett a ló túlsó oldalára”, amelynek jelentése közismert. Sajátos módon mindmáig hajlamosak vagyunk hol a ló egyik, hol annak másik oldalára esni, s legkevésbé a nyeregben, a ló hátán megülni, noha onnan látni a legmesszebb és ott ítélhető meg a helyzet legjobban. Próbáljuk megvizsgálni ebből a pozícióból a zámolyi romák menedékjogával összefüggő kérdéseket, nem magát annak indokoltságát, sem a menedékjog megadásának helyességét, még csak nem is a romák itthoni helyzetét, hanem a kérdés kezelését.A politikai, társadalmi, de a magánélet sem áll másból, mint helyzetek (szituációk) sorából és ezek megoldásából. Ilyen helyzet, ha utolérek egy lassúbb járművet az országúton, ilyen, ha a feleségem összepakol és váratlanul elköltözik, s ilyen helyzet a romák strasbourgi exodusa is. Azt vizsgáljuk meg, hogy a zámolyi romakérdést miként kezelte a társadalom és a politika, lehetett volna-e másként dönteni, s ezzel a kialakultnál jobb eredményt elérni, s ha van konzekvencia (az pedig mindig van), akkor egynémely következtetést le is vonhatunk.Az egész zámolyi romakérdés bizonyos házak önkényes elfoglalásával, kilakoltatással, közösségi szállásra költöztetéssel kezdődött, majd átmeneti el- és visszaköltözéssel, utóbb verekedéssel és gyilkossággal folytatódott, végül büntetőeljárás megindításával és kivándorlással tetőzött. Már korábban a Magyar Nemzetben írt cikkemben jeleztem (2000. január 29., Az igazságszolgáltatás fantomja), hogy a jogalkalmazás késedelmessége és negativizmusa, ha sürgősen nem változtatunk, hihetetlen nehézségeket és be nem látható következményeket fog jelenteni a társadalom számára. Íme: ha az erre hivatott hatóságok idejében és kellő eréllyel alkalmazzák a hatályos törvényeket, ha a jogegyenlőség alkotmányos elvét nem feledve, a belpolitikai pecsenyét sütögetők manipulációit félretéve határozottan és megfelelő időben intézkednek, az ügy nem növi ki magát nemzetközivé, hanem a helyi jogalkalmazás megoldja azt, az önkényes foglalókat megfelelő represzszáliákban részesíti. Ha a büntetőeljárás nem évekkel később kerül vádemelésre, és a bírósági tárgyalás ugyancsak nem évekkel később kezdődik, akkor nincs Strasbourg. Magyarul: ha az igazságszolgáltatás működik, ha a jogállam nemcsak jogalkotó, de jogalkalmazó szerepében is létezne, úgy megtakarítottunk volna egy bel- és külpolitikai problémát.Hogyan jutott ki több mint harminc roma Strasbourgba, ebben volt-e szerepe bármelyik titkosszolgálatnak, nem tudható, valószínűleg sosem lesz az. A titkosszolgálati munka olyan, mint a sakkjátszma, tudok-e olyat lépni, amely majd három lépés múlva mattot eredményez és úgy, hogy ezt nem veszi észre az ellenfelem? A különbség még jelentősebb, itt a bábukat nem az én kezem, hanem másé mozgatja. A végeredmény a döntő: mattot adtam vagy kaptam? Ha a romák nem maguk szervezték kirándulásukat (vélhetőleg), annak francia és nemzetközi támogatását, akkor valaki vagy valakik állnak a háttérben. Lehet, hogy ezek nem titkosszolgálatok, de valakik. Ha e valakik több mint negyven romát ilyen jól mozgatnak, amely mozgatás eredménye az ország jó hírnevén esett folt, úgy a kérdés a titkosszolgálatok hatáskörébe tartozik, mégpedig úgy, hogy meg kell előzni az ilyen akciókat.XIV. Lajos úgy vélte, az orvos akkor dolgozik jól, ha nem lesz beteg a páciens, a titkosszolgálatok akkor, ha ilyen eset nem fordul elő. Mintha az egész eseménysort bagatellizáltuk volna, mintha nem foglalkoztunk volna megfelelően vele, mintha nem kezeltük volna helyi értékén, vagy nem tudtuk, mi ennek bel- és külpolitikai helyi értéke. Nem kicsiny külpolitikailag sem, de még kevésbé belpolitikailag. A kérdés kezelésében jelentős mulasztás észlelhető már az előzetes elemzés szintjén. Ennek következményeit most „élvezzük”.Hogy az ügynek csekély a külpolitikai jelentősége, azt igazolják a francia külügyi megnyilvánulások is, bár a Francia Köztársaság magyarországi nagykövetének utólagos mosakodása helyett elegánsabb lett volna, ha az ügy megelőzése végett tesz lépéseket (ilyen esetben a helyi nagykövet kulcsszereplő a kérdés franciaországi megítélésében). S bár nem valószínűsíthető, hogy az ügynek bármiféle szerepe lenne hazánk EU-csatlakozásában, mégis, ha több ország több lapjában azt olvassa több nemzet polgára, hogy Magyarországról menekült személyek menedékjogot kaptak egy harmadik országban, a joviális magyar kép, a mosolygós honi imázs – ki tudja, milyen mértékben, de – pöttyösödik.Belpolitikai gyümölcseit vizsgálandó, vessük szemünket először a negyven értelmiségi köszönő levelére, amelyet a francia miniszterelnöknek írtak, párhuzamot vonva az eset és ’56 között, megállapítva, hogy hazánkban származásuk miatt embereket üldözés érhet. Ez nyilván a már említett ló másik oldala, ahová e jeles urak és hölgyek általestek, jó magyar szokás szerint. E levélre a ló innenső oldalán azonnal aláírásgyűjtés kezdődött e negyvenek ellen (ebből ez idáig nem kerültek nyilvánosságra részletek), ahol szó szerint ugyan nem, azonban tartalmi szempontból hazaárulást emlegettek más irányú értelmiségiek. Hazaárulás e levél? A hazát az árulja, aki más nemzeteknek, államoknak játssza ki, a haza érdekét más ország és népcsoport javára csorbítja. Hazaáruló volt Hegedüs, aki a törökökkel paktált az egri vár alatt, hazaáruló volt Szálasi, aki náci, de az volt Kádár is, aki orosz érdekeknek szolgáltatta ki a hazát. E negyvenek nem más ország érdekét keresik e levéllel, hanem saját támogatóik eminensen belpolitikai céljait szolgálják. Mellesleg persze ártanak a nemzetnek is, mint aki a szomszéd házát akarja felgyújtani, de ettől leég az egész falu. A tett dicséretet nem érdemel, de annak megvizsgálását igen, miként jutottak el az aláírók eddig a levélig. Miért ér többet nekik a haza becsületének kockáztatása, mint választott hivatásuk jó végzése? Az arisztokrata származású író – aki az utóbbi negyven év talán legjobb kisregényét írta meg 1979-ben – miért jutott oda, hogy évek óta már csak olvashatatlan műveket ír? A legjobb három magyar film egyikét a hatvanas években elkészíteni tudó filmrendező miért készít több mint húsz éve nézhetetlen, minden esztétikumot nélkülöző alkotásokat? A jogi egyetemen általam külön kollégiumként felvett ragyogó stílusú pszichológus miért nem a szakmájával foglalkozik, s miért lett paranoiás, mint betegei, akiket oly finom eleganciával elemzett valaha? A művészek, a tudósok miért fulladtak ki, s miért váltak saját műfajukban tejet már nem adó szent tehenekké? A Kádár kori öncenzúra ide tendált? Jobb lett volna ott hallgatni, ahol nem lehetett az igazat szólni? Ahogy andrológus barátom írta egy cikkében, a coitus interruptus a legrosszabb fogamzás(fogalmazás)gátlási módszer, mert idővel potenciális zavarokat okoz. S ha nem peng a lant, csak egyre hamisabban, kompenzálni kell a hiányt mással, politikai szerepléssel, aláírással?Belpolitikai ügy ez a strasbourgi kirándulás, mert a ló egyik oldalán megfogalmazottak a ló másik oldaláról választ szülnek. A válasz indulatos és hangos. Hazaárulókról szól és homelessekről, nem pedig invenciójukban elgyengült, politikailag sarokba szorult, jobb napokat látott emberekről. E negyvenek levele veszteség. Veszteség nekik és veszteség nekünk is, a szellem és a jellem vesztesége.S közben egyre nő a társadalom hangulatában, úgy en bloc, a romaellenesség. Hiába tesz végre a kormány hosszú évtizedek semmittevése után valami foghatót az asztalra, hiába megy el a köztársasági elnök a cigány színház megnyitására és mond előzmény nélküli felelősségteljes beszédet, amelyet egyik médium sem közöl (minek is, mert az elnök éppen a ló hátán ül, hát nem érdekes). Minden strasbourgi hír csak egy újabb lapát föld, amely abból az árokból kerül ki, amely a cigányok és a magyarok közé húzatik. S nem vesszük észre, hogy éppen ez a cél, azoknak a célja, akik ezt az egész zámolyi romaügyet évekkel ezelőtt feltalálták és azóta is fújják, s jókat röhögnek a markukba. Mi meg egymást gyalázzuk, jelentjük fel a francia miniszterelnöknél, a magyar nemzetnél, miközben egyesek már buszokat rendelnének a cigányoknak Strasbourgba, és hasadunk, és feszülünk, és egymást fojtogatjuk jó elődeink szokása szerint.Ne a konfliktusokat keressük, azok úgyis megtalálnak minket, hanem simítsuk el őket mielőbb, mert magunkat és országunkat szolgáltatjuk ki azoknak, akiknek nem érdeke Magyarország európai uniós csatlakozása. A fő kérdés ugyanis ez, s ha azokat keressük, akik a zámolyi romaügy mögött állhatnak, hát itt keressünk. Itt találhatók, akik nem akarják, hogy hazánk az EU tagja legyen pár év múlva, s mellesleg jól jön nekik némi belpolitikai perpatvar is. S ezek többen vannak, külhonban is, de itthon is.Az a kormány vezeti jól az országot, amely nyugalmat és erőt áraszt, a konfliktusokat nem keresi, hanem megelőzi vagy lecsendesíti. Az állampolgárok békében és nyugalomban szeretnek élni, a konfliktusok csak a zavaros fejűeknek kellenek, akiknek ez adja fennmaradásukat, akár a politikában, akár a médiában, akár a társadalomban fúrnak-faragnak.Hadd emlékeztessem a zámolyi romákat s hazai támogatóikat Radnóti Miklósra, aki származása miatt életében a mai cigányoknál nagyságrendekkel nagyobb érdeksérelmet, üldöztetést, majd meggyilkoltatást szenvedett el, de mindeközben nem menedéket kért, nem levelet írt Churchillnek vagy Rooseveltnek, hanem verset. Megírta a magyar irodalom egyik legszebb versét, s nem másról, mint a hazaszeretetről. Azt írta: „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, / nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt / kis ország...” Innen, a ló hátáról a balra és jobbra átesetteket nézve, hadd emlékeztessek a költő példáján át az írástudók felelősségére és egy immár két évszázaddal korábban kimondott másik költői mondatra: „A haza minden előtt”. A szerző ügyvéd, a Nemzeti Kör tagja