Amnéziás International

Úgy tűnik, hogy a haladó emberiséget kifejező szervezetek nem képesek a tényszerűségekhez ragaszkodó működésre. Így volt ez a kommunista és társutas szervezetek esetén – a tudatosan beszervezett nagy nevek szégyenére! –, s így van ez ma is, amikor a bukott szocialista humanizmus után a „haladást” a libertinus „emberjogi” alakulatok diktálják. Az ezekben aktívkodó hölgyek és urak – ha érdekeik úgy kívánják – ugyanúgy nyugodtan erőltetik hazug koncepcióikat a közvéleményre, mint kommunista elődeik (netán egykori önmaguk vagy testvéreik a fejlődési szükségszerűségben).Mostanában úgy látszik, hogy a hazai baloldal közérdekű megtámogatását határozták el a „nemzetközi haladás” bizonyos csoportjai, s a tényektől szinte teljesen függetlenül. Ami egyébként persze logikus, hiszen eme urak és hölgyek főleg Keleten, általában független értelmiségiként harcolnak önös csoportérdekeiért – s bizonyos „haladó” nyugati körök régi, Trianonhoz vezető magyarkritikai hagyományainak folytatásaként is, Magyarországnak rossz hírét keltik. Olyan primitív módon azonban, hogy az emberben ennek nyomán óhatatlanul felmerül az a gyanú is, hogy eme „haladó erők” esetleg még a nyilvánvaló diktatúrák esetén is hazudtak vagy legalább is célzatosan torzítottak. Saját érdekeik és rokonszenveik szerint lettek megismert és elfeledett áldozatok s a hóhérok ugyanúgy.Vagyis az emberben természetes módon megrendül a bizalom olyan szervezetek iránt, amelyekről kiderül, hogy a szavakban igazságot és humanizmust követő, kikövetelő magatartás a valóságban partikuláris politikai és csoportérdekeket szolgál. S ez még akkor is így van, ha sok ügyben az Amnesty International biztosan valódi áldozatoknak is segít. Egyértelműnek látszik immár, hogy ez a szervezet is szelektál, mérlegel és hogy saját súlypontjai vannak, amelyeket jórészt a velejéig hazug politikai korrektség kritériumai határoznak meg. A politikai korrektség hazugsága abban áll, hogy – mint egykor és ma is a kommunisták – ellentmondást nem tűrően megmondja azt, hogy például aktuálisan éppen kik lehetnek áldozatok és kik nem.Vagyis vannak csoportok, akikkel szemben a bűn nem bűn, akiknek sérelmei nem sérelmek. A kommunista variánshoz képest csak annyi a különbség, hogy azokhoz képest az ilyen nem támogatandó csoportokkal szembeni terrort, erőszakot nem dicsőítik („osztályharcként”), inkább csak tolerálják. Hogy világos legyen: egy afroamerikaiak (vagy mássági csoportok) által fehér, angolszász, protestáns egyénnel vagy csoporttal szembeni erőszak nem téma, ahogyan cigányoknak nem cigányokkal szembeni kriminalitása sem, míg fordítva mindez óriási médiakampányt vált ki. S még ezekhez képest is külön kategória a zsidóság.Pedig normális felnőtt ember számára elsődleges a bűnnel szembeni fellépés, s nem annak mérlegelése fontos, hogy ki a tettes és ki az áldozat. Ahogyan a bűnhöz vezető motivációk tartalma is másodlagos ahhoz képest, hogy mi történt. Úgy látszik azonban, hogy a „haladó erők” általában képtelenek a törzsi jellegű kettős etikából kilépni. A törzsi etika normája az, hogy a mi-csoportra más normák vonatkoznak, mint a kívülállókra. A törzsi etika fenntarthatósága persze attól függ, sikerül(het)-e a világot a törzsi etika híveinek tematizálnia. E tematizációs, manipulációs uralmi harcnak a fő eszköze a szelektáló médiavilág s annak elfogadtatása, hogy senki által nem választott és legitimizált aktivisták tartsák kezükben az információk és a dezinformációk áramoltatását.Ez a nehéz feladat pénzzel könnyen megoldható, hiszen az emberi infrastruktúrát a hírnévre, befolyásra hivatkozva hatékonyan meg lehet szervezni. Rendkívül fontos persze még az, hogy az alapozó időszakokban (a különböző helyeken) s néhány egyértelmű helyzetre nézve „hitelességi tőkét” is gyűjtsön egy olyan szervezet, amelynek egyértelműen partikuláris céljai vannak. Minderre zseniális példát nyújtott a szovjet kommunista titkosszolgálatok működése, amelyeknek a beszervezett nagyságok és tekintélyek segítségével sikerült a „közvéleményt” alakítani (lásd Stephen Koch: Kettős szerepben, XX. Század Intézet).A szovjet kommunista zsenialitás – a nagyságok beszervezésén túl – abban ragadható meg, hogy a célrendszert egyetemes humanizmusként fogalmazták meg, s mellé, azáltal is (!), sok őszintén idealista, tudatlan aktivistát toboroztak. Az internacionális szerződés láncolata ezenfelül azt is lehetővé tette, hogy a mindenkori helyi viszonyokat is jól ismerő látszat keletkezzen. Így aztán könynyű volt bármilyen hamis információt terjeszteni, hiszen az ellen legfeljebb a közvetlenül érintettek tiltakoztak, mivel ők tudták az igazságot. A többiek – nem lévén érintettek vagy éppen alkalmilag érdekeltek! – legalább a lehet benne valami alapon reagáltak mindaddig, amíg esetleg ők maguk nem kerültek a dezinformáció csapdájába.A mostani Amnesty International bizonyára nem az orosz titkosszolgálatok közvetlen, meghosszabbított kezét jelenti, de – sajnos – arra semmiféle garancia nincs, hogy éppen semmilyen erők nem befolyásolják. Lélektani tény ugyanis, hogy nincs független, érzelmektől, érdekektől, kötődésektől mentes ember. Az összes, úgynevezett nemzetközi szervezet működése azt bizonyítja, hogy elveik és gyakorlatuk egyesekhez közelebb, míg másoktól távolabb van. Az, hogy miként képzeljük el az egyetemességet meg az emberiséget, az nem objektív beállítódás, hanem általában magunk általánosítása. Az Amnesty International kulcsembereinek – erősen úgy látszik – holmi balliberális utópia uralja a fejét, netán a meglehetősen obskurus progresszív szabadkőművesség.Ez azt jelenti, hogy ők egyértelműen jogot vindikálnak maguknak ahhoz, hogy jó irányba befolyásolják a világot, s fenyítsék, büntessék a rossz erőket. Főleg bizonyos politikai erők kormányai a kedvenc célpontok a „humanista” és „haladó” elképzelések szemében, mivel azok eleve gyanúsak, s így velük szemben megengedhetők akár túlzások, sőt hazugságok is. Őket védekezésbe kell szorítani, míg rokonszenves irányzatok és országok ügyeiről nem esik szó. Jellemző: Magyarország rendőrsége alaptalanul is támadható, míg ha Romániában amnesztia alá esett, egykori forradalmas idők népítéletének magyar résztvevőit elítélik, nos, az nem különösebben érdekes. De Németország (nem annyira most) vagy Ausztria (most különösen igen!) sem esik egy súlycsoportba – mondjuk – Franciaországgal.Az Amnesty International mesterséges tekintélye sokaknak sok mindenre jó. Csak az a baj, hogy úgy látszik, az igazsághoz vele sem kerül közelebb a világ. Napjainkra egyre egyértelműbb, hogy a nemzetközi vagy nemzetek feletti struktúrák ellenőrizetlen kapcsolatrendszerei problematikusabbak, mint a nemzetállamok konfliktusos, ám világos érdekviszonylatai. Az előbbiek soha és sehol meg nem választott bürokratái, idealistái és lobbistái ugyanis – úgymond – függetlenek, s így tulajdonképpen bárkinek szolgálhatnak. Leginkább persze a nagyhatalmaknak, hiszen a kozmopolitizmus otthona mindig a nagy erők világa, az a mainstream, ahol jórészt nincs felelősség és azonosíthatóság. Csak „szép eszmék”, mindenkinek minden jó a kirakat, míg a háttérben zajlik a szokásos emberi érdekmozgatás. Felelősség pedig nincs, hiszen ők mindig jót akarnak – még a hazugsággal is.E sorok írójának egyébként az a véleménye, hogy a magyar kormánynak haladéktalanul be kellene perelnie az Amnesty Internationalt. Megfelelően magas kártérítést kérve azért, hogy felelősség nélküli emberek játszadoznak komoly nemzeti érdekekkel. Vállalni kell a jogos precedensteremtéssel bizonyára együtt járó ellenséges ordítozást is. Ne lehessenek nemzetközileg sem egyenlőbb emberek, akik kedvük és (titkos) rokonszenveik, érdekeltségeik szerint cselekedhetnek.