Az aláírók egy virtuális világot építenek nekünk

Amióta néhány hete a francia miniszterelnöknek, Lionel Jospinnek küldött levelüket a negyvenek közzétették, azóta a francia kormányfő Magyarországon a legtöbbet emlegetett külföldi politikus. Mivel nem hinném, hogy olvasná a magyar sajtót, talán nem hiábavaló megvilágítanom, hogyan vélekedik az ügyről egy magyar polgár.A magyar cigány (roma) kisebbség a hirtelen ránk tört modernizáció fő vesztese. Ez a réteg, amely annyi kiváló muzsikust adott nekünk, a szegény rétegek között is a legszegényebb. Hagyományos mesterségeik termékeire régóta csekély a kereslet. A kommunista rendszerben megvalósított hamis modernizáció azonban a korszerűtlen technikára alapozott nagyipar, a szakképzetlen munkaerő számára keresletet teremtett, és a cigányság – más leszakadt társadalmi csoportokkal együtt – ezt az űrt töltötte ki. Az így megkereshető pénz nem volt sokkal rosszabb az akkori szerény átlagnál. A társadalomba be sem kellett tagozódniuk hozzá, tanulni pedig végképp fölöslegesnek látszott. A cigányság így nem érzékelte, hogy ez a szerep kilátástalan jövőre ítéli őket.A politikai rendszerváltozást követő gyökeres gazdasági modernizáció megszüntette a képzettséget nem kívánó munkahelyek tömegét. Ez végképp a társadalom peremére szorította a cigányságot. Közöttük a munkanélküliek és az írástudatlanok aránya az országos átlag többszöröse, s nem csoda, hogy pusztít közöttük a nyomor. Nagy hányaduk segélyből és családi pótlékból él. A régi- és újfajta társadalmi devianciák erősödését körükben a hagyományos belső kötődés legfeljebb tompítani tudja. E hagyományok ugyanakkor hátráltatják a modern társadalomba való beilleszkedésüket. Helyzetüket súlyosbítja, hogy ma térségünkben – a kommunizmustól örökölt szemforgató magatartás és az életlehetőségekért folytatott verseny kiéleződése következtében – csekély a társadalmi szolidaritás. A cigányokat illető hagyományos pártfogó-lenéző magatartás tovább él a társadalomban, és ez is gátolja felemelkedésüket.A levélírók ama megállapítása, hogy a cigányság hátrányos helyzetben van, több mint helytálló. Bizony nagyon is életszerű, hogy a mélyen a társadalmi normák alatt élő cigány polgártársaink nem képesek kritikus helyzetekben jogaik érvényesítésére. A leggyakoribb kritikus helyzet az, amelynek során a törvénybe és ezzel a törvény őreibe ütköznek, s ilyenkor nem csoda, ha ők húzzák a rövidebbet. Az aláírók közül többen rendszeresen közreműködnek a hatóságokkal konfliktusba került cigány polgártársaink jogainak védelmében. A levélnek az a sugallata azonban, hogy a cigányokat – vagy bárki mást – származása miatt üldöznék Magyarországon, egyszerűen nem igaz. 1990 óta itt jogegyenlőség van: még azoknak a jogai sem szenvednek csorbát, akik az 1990 előtti jogtipró rendszerben a jogot tiporták. Hogy Magyarországon rasszizmus tombolna, és a kormány efölött szemet hunyna? A cigánysággal szembeni lenéző magatartás valóban előítéletes, és főleg a kiemelkedni vágyó cigány honfitársak önérzetét és érdekeit (például álláskereséskor) sérti. De hogy ez a magatartásforma (ma még?) eredendően patriarchális jellegű, nem pedig gyűlölködő, rasszista, azt minden embernek tudnia, éreznie kell, aki itt él.A konkrét ügy beállítása pedig végképp hamis. A falu társadalmába való beilleszkedés nehézségeivel küszködő zámolyi cigány közösség lakásgondjai az országos cigányszervezetek és a hatóságok közös erőfeszítése nyomán éppen oldódni látszottak, amikor a kivándorlást megszervezték, költségeit megfizették számukra. Netán üldözték volna őket? Meglehet, egyesek közülük úgy érezték, és ha igen, annak nagyon is konkrét oka van. A zámolyi cigányok köreiben egy idegen embert meggyilkoltak. A közösség egy tagját a gyilkosság gyanújával őrizetbe is vették, a gyilkosság körülményei azonban arra utalnak, hogy valójában lincselés történt, ahhoz pedig egynél több tettes kell. Ha volt üldözés, amely elől Strasbourgban menedéket kerestek, akkor az nem politikai, nem faji, hanem a szigorú jogegyenlőségen alapuló törvényes bűnüldözés volt.A zámolyi menekültprobléma tehát a társadalom és a francia–magyar kapcsolatok szempontjából álprobléma. Ettől függetlenül igaz persze, hogy cigány honfitársaink elesettsége és nyomorúsága a magyar társadalom legsúlyosabb baja évtizedek óta – és bizonyára még évtizedekig. Felelősen gondolkodó írók, tudósok, művészek legalább a hatvanas évek óta tisztában vannak ezzel. A politikában e téma a 90-es évek előtt mégis tabunak számított, mert a kommunista rendszer semmilyen lényeges társadalmi bajjal nem tudott szembenézni. A gyorsuló süllyedés és a kezdődő önszervezés belső súrlódásokkal terhes időszakában (a 90-es évek elején) a cigányság nehezen tudta érdekeit kifejezni. Ezen időszak többi sérelme mellett a cigányságé háttérbe szorult. A szociálpolitikáról kevéssé híres 1994–1998 közötti időszakban azután a jogvédők is hallgattak.A magyar cigány népesség válsághelyzete évtizedek óta olyan mély, hogy képtelenség volna elvárni tőlük, hogy maguktól kilábaljanak belőle. Az, hogy a közpénzekből kiutalt alamizsna lényegesen változtathatna a helyzetükön, ugyancsak képzelgés. Itt csak mindkét félnek: a cigányságnak és a nemzetet megtestesítő államnak a jövőt megalapozó hathatós együttműködése segíthet. Szerencsére ez az együttműködés megindult. Ma a korábbi összegek többszörösét fordítják a cigány ifjak nevelését segítő programokra, és arra, hogy a peremre szorult (cigány és nem cigány) rétegek munkából élhessenek meg, hogy szocializálódhassanak. És megvan a partnerség a cigányság oldalán is. Ami eddig történt, az nyilvánvalóan kevés ahhoz képest, amire szükség lesz. De az bizonyos, hogy ez a kormány a társadalom egészét is felkészíti arra, hogy áldozatot kell vállalnia, és így először van évtizedek óta remény a kibontakozásra. Az Európai Unió nagylelkű, de egyben saját érdekét is szolgáló segítségével a sok évtizedet kívánó erőfeszítés talán hamarabb beérhet.Akkor tehát a levélírók a szó szoros értelmében hazudtak volna? Pontos szövegelemzéssel megállapítható, hogy a levél szavai cáfolhatatlanok, a kifejtett óhajokkal egyet lehet érteni. Hátrányos helyzetben van-e a cigányság? Igen. Ki vannak-e téve üldözésnek a zámolyiak? Azok, akik közülük a lincselésben részt vettek, igen. Szolidáris-e a francia társadalom a menekültekkel? Kétségtelenül. S mi a helyzet a legsúlyosabb sejtetéssel: „még mindig vannak Magyarországon emberek, akiknek megalapozottan kell tartaniuk attól, hogy származásuk miatt (...) üldöztetés áldozatai lehetnek”? Hát állítja ez, hogy lesznek is? Dehogy állítja. És állíthatja-e bárki is, hogy megalapozatlan a félelem? Sem ez, sem az ellenkezője nem cáfolható.Aztán itt vannak a kíván-ságok: szabad-e, hogy az európai integráció kizárja a magyar cigányságot? Nem volna szabad. Helyes lenne-e, ha az Európai Unió felvenne jogtiprást gyakorló országot, amelynek mindenkori kormánya nem tesz meg mindent az effélék ellen? Nem volna helyes! Amely nem tesz meg mindent a társadalmi egyenjogúságért? Nem volna helyes! (Kivéve, ha az ország már megteremtette a társadalmi egyenjogúságot, és így legfeljebb óvnia kell.) Amelynek polgárai és hatóságai rasszisták? Dehogy volna helyes! Sőt, zárja ki, ha már netán tévedésből felvette! Ha nem lenne mindez igaz és igazságos, az a néhány kiváló személyiség bizonyára nem írta volna alá...Csakhogy az aláírók meg a magyar olvasók tudják azt, amit a címzett feltehetőleg nem: a több évtizedes hallgatást és halogatást. Aki pedig ezt nem tudja, annak – könnyen kiszámítható – a levél azt jelenti, hogy a magyar társadalom, a magyar hatóságok és a mostani magyar kormány rasszista. Ez pedig arcátlan rágalom. Ilyet leírni arra jó, hogy ellentétet szítson cigány magyar és nem cigány magyar, cigányszervezet és kormány között. És hogy tápot adjon az ország felvételét ellenző európai politikai erőknek. Sem egy szalonképtelen többség, sem egy renitens kisebbség nem kívánatos az unióban. A negyvenek levele nyomán olcsó ötlet volna olyan felvételi kritériumot szabni, amely a beláthatatlan távolba odázná el az ország befogadását. Mire jó ez és kinek?Nem látni más ésszerű választ, mint hogy az ügyet egy hazai politikai játszma érdekében fújták fel, és a magyarokat leginkább ez a vonatkozás érdekli. Teljesen érdektelen, hogy ebben őket külföldről vagy a világűrből milyen jótékonysági szervezet, maffia vagy titkosszolgálat támogatta.A hazai politikát még mindig mérgezi a diktatúrák emléke. A hatalom egykori gyakorlóinak és elszenvedőinek a félelmi reflexei igen erősek. Amikor a kommunista múlttal nem vádolható politikai erők vannak hatalmon (1990 és 1994 között, valamint 1998 óta), lejáratásuk legfőbb eszköze: ennek a félelemnek a felszítása. Hogy mitől kellene félnünk e vészmadarak szerint? Csupa nem vagy alig létező dologtól: a jobboldali szélsőség, a rasszizmus, a nacionalizmus meg a „keresztény kurzus” kísértetétől; csak éppen egy kísértettől nem: a kommunizmus kísértetétől. Szegény, sorsverte cigány közösség ehhez csak eszköz: nekik is, tőlük is félni kell. És az ijesztgetés fontos eszköze még régebben az amerikai, újabban pedig az európai nagybácsi, aki sarokba állítja a kormányt, ha nem viselkedik megfelelően.De hogyan lehetséges, hogy oly tiszteletre méltó személyiségek ily alantas célokra kölcsönzik nevüket? Itt jön az a pont, amelynél megremegnek a billentyűzetet csapkodó ujjaim. Képes vagyok-e a racionalizmus hazájának racionális viszonyokhoz szokott politikusa előtt honfitársaimat menteni? Mégis bele kell vágnom. Meggyőződésem az, hogy az aláírók közül sokan azt hiszik – köztük több kiváló elme –, hogy jó ügyet szolgálnak! Helyettük égek a szégyentől: hogyan hagyhatta cserben ily végletesen jeles honfitársaimat józan eszük? Mielőtt Lionel Jospin pálcát törne felettük, gondoljon a huszadik századi párhuzamokra: az írástudók meg-megismétlődő árulására, hogy a francia miniszterelnök honfitársának klasszikussá vált szavait használjam. Az írástudók nagyon is hajlamosak az eltévelyedésre.Be kell azonban vallanom: a jóhiszeműségükre vonatkozó képtelennek tetsző állítást bizonyítani nem tudom, legfeljebb elképzelhetővé tudom tenni. Ehhez el kell mondanom, hogy a rendszerváltoztatás különböző vonulatai mélyen meghasonlottak egymással. Ki visszavonult, ki pártokban politizál, ki pedig szubkulturális szinten. Az aláírók többsége egy szellemileg igen befolyásos szubkultúrához tartozik. Legfőbb összetartó erejük a politikai ellenfél elvetemültségének a mítosza. (Mentségük, hogy ellenfeleikben róluk is hasonló kép él.) E mítoszra egy virtuális világot építettek, és sajtóbeli pergőtűz kíséretével hirdetik: ez az igazi világ. Elég sok meghasonlott ember van, akinek kényelmes, hogy ezt el is higgye.Hogy pontosan hogyan hatol be a szub-moralitás a szubkultúra leple alá, azt nem tudom. Azt tőlük kellene megkérdezni. Jospin úr, hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy kifejezzem legmélyebb megbecsülésemet mind az Ön, mind országa iránt.