Hiábavaló a pozitív diszkrimináció

Egyenlőtlen társadalmi helyzetekben a pozitív diszkrimináció rendszerint úgy jelenik meg, mint valamiféle erényes, morális szempontból indokolt kényszer. Vélhetően abból az erkölcsi meggyőződésből kiindulva, hogy lelkiismereti kötelesség segíteni azon, aki önhibájából vagy akár a körülmények szerencsétlen egybeesése folytán nyomorba süllyedt. Vagyis pozitívan kell diszkriminálni. S ez a megkülönböztetés közelebbről úgy jellemezhető, mint elkerülhetetlen, önzetlen segítés. Abban az értelemben, hogy a törődő többségi magatartásnak az anyagi javak juttatásától a közösségi szolidaritásig kell terjednie. Mert ha folyamatosan gondoskodunk az elesettekről, a nélkülözőkről, előbb-utóbb közelebb kerülnek a felkapaszkodáshoz. S e beállítottság alapján könnyűszerrel megfogalmazhatók általános érvényű kijelentések a társadalom különböző csoportjairól. Így a cigányságról is.Például ha evidenciaként fogadjuk el azt a vélekedést, hogy a romák olyan célok és értékelvek szerint akarnak integrálódni, ahogyan erről a többségi társadalom gondolkodik. Csak minél nagyobb mértékű és minél szélesebb körű gazdasági, szociális segítségre van szükség, s a társadalom kitaszítottjai máris mindent megtesznek azért, hogy nyomorúságos léthelyzetükből kiemelkedjenek. Ám a pozitív diszkrimináció híveinek amúgy tiszteletre méltó pragmatizmusa hosszabb távon eleve kudarcra van ítélve. Mert emögött az a feltételezés rejlik, hogy a közösségi szolidaritás érvényessége mindig és minden helyzetben egyforma hatású, s a morális érzékenység mindenre gyógymódot jelent. A valóságban viszont az egyenlőtlen helyzetek felszámolása a legkevésbé sem a hátrányt enyhítő pillanatnyi akcióktól függ. A túlélést lehetővé tevő anyagi és egyéb javakhoz való hozzáférés ugyanis nem garancia arra, hogy ezzel egyszersmind megerősödnek az önsegítő, önépítkező magatartás motívumai. Jóllehet az ínséges életkörülmények pénzbeli vagy egyéb szociális juttatásokkal ideig-óráig enyhíthetők, de ha ezzel egyidejűleg nem tudatosul a támogatottakban az önsegítés kényszere, minden hiábavaló.Így az úgynevezett jóléti támogatások valódi hatása mindig kétséges. Nem szólva arról, hogy a cigányok többségében legfeljebb a látszólag jogos igény rögzül az elmaradhatatlan társadalmi gondoskodás iránt. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy azoknak a személyes döntése mögött, akik – így vagy úgy – részt vállalnak a romák felzárkóztatásában, sokszor a morális érzékenység motívumai húzódnak meg: a cigányság ellehetetlenült létviszonyaival való szembesülés, a valamilyen szintű érzelmi involváltság s mindezek következtében a gondoskodás szándéka. Ám bármennyire könnyű is a pozitív diszkriminációt morálisan elfogadhatóbbá tenni, a valóságban nem sok eredménnyel jár. Amiatt is, mert a közösen osztott morális értékek és szabályok egyenlő betartása nélkül a pozitív megkülönböztetés csak látszatmegoldás.S így a mégoly nagyvonalú támogatások is rendre megbuknak vagy megbukhatnak a pozitívan diszkrimináltak önzésén. Ha erről elfeledkezünk, legfeljebb spekulatív optimizmus alapján hihető, hogy racionális kéréssel és jó tanáccsal bárkit is rábírhatunk arra, hogy életformát váltson, rögzült cselekvési mintáit feladja, gondolkodásának pályájáról letérjen, esetleg éppen képességeit bővítse. Vagyis az erényes késztetéseken alapuló társadalmi segítség – ahogyan a köznapi példák mutatják – a legilluzórikusabb terápia. S ha ezt elfogadjuk, végiggondolható alternatívaként a pozitív diszkrimináció helyett a pozitív megerősítés stratégiája kínálkozik.A lehető legegyértelműbben fogalmazva: nem a cigányok felzárkóztatásában kell gondolkodnunk, hanem felzárkózásuk segítésében. Nem integrálásukban, hanem integrálódásukban. Nem egydimenziós azonosságtudatuk erősítésében (akár kulturális autonómiájuk intézményes kereteinek bővítése révén is), hanem jelenlegi „küszöbállapotuk” mérséklésében. Mert bárhogyan nézzük is, éppen a rendszerváltozás folyamata tette mindennél nyilvánvalóbbá, hogy a cigányság olyan küszöbállapotba került, amelyben sem a régi, sem az új szabályok nem érvényesülnek. Nincsenek sem itt, sem ott.Gazdasági, szociális és kulturális „betagozódásuk” ezért sem jelent mást, mint önsegítő, önépítkező készségeik és képességeik formálását. Közkeletű igazság ugyanis, hogy a kizárt vagy el nem ismert társadalmi csoportok befogadása többnyire attól függ: érzékelhető-e egyáltalán körükben a csoportos és önként vállalt integráció szándéka? Mert ha a cigányság életvilága csak olyan történeteken keresztül jelenik meg, amelyekben a romák pusztán a nyomor, a diszkrimináció, az izoláció és a meg nem értés áldozatai, csak a többségi társadalom idegenkedése és elutasítása állandósul. Más kérdés persze, hogy a pozitív diszkriminációt felváltó pozitív megerősítés is akkor lesz sikeres, ha egyre több jelét tapasztaljuk annak, hogy a romáknak legalább egy része végképp ki akar szabadulni az eltartotti, segélyezetti létből. A szerző szociológus