Termőföldpiac: minta a dán és a francia modell

A külföldi földtulajdonszerzés rendezése világszerte legszorosabban az állam szuverenitásától függ. Azok az államok, amelyek a földkészlet-gazdálkodásban saját népességük és társadalmuk érdekeit ki tudják harcolni, kizárják vagy minimumra szorítják a külföldiek földszerzését. A példák szerint még akkor is, ha mindez az amerikai kontinensen, a földbőség és a „korlátlan szabadság” államaiban történik.A külföldi földszerzés megengedése, korlátozása vagy tiltása terén nemzetközileg három eltérő modell működik. Egyik a korlátlan szuverenitás, amely a termőföldet az állam nem csökkenthető területének tekinti, e címen pedig abszolút hatállyal kizárja a tulajdoni forgalomképességét. A külföldiekkel szembeni szerzési tilalom a korona feudális főtulajdonán alapulhat (például Anglia, Hollandia, 1997-ig Hongkong), de jóval gyakoribb a modern jogállam „sérthetetlensége”, nemzetközi igényének elismertetése (Izrael, Iowa, Minnesota, Missouri, Alabama, Indiana, Nebraska). E modellnél a piaci igényeknek az örök haszonbérlet vagy más földhasználati jogcím tesz eleget. Legáltalánosabb modell az állami szuverenitásnak a hazai érdekekkel egyeztetett önkorlátozása. A termőföld itt már nem államterület, hanem földpiaci áru, amelynek birtoklása és hasznosítása azonban a közérdeknek és a szuverenitás igényeinek alávetett. Külföldi tőke csak a kölcsönösség és a viszonosság szigorú feltételeinek fennállása esetén jelenhet meg a hazai földpiacon, ahol a tulajdonszerzést alanyi és tárgyi előírások korlátozzák, a földforgalom pedig hatósági engedélyezés és ellenőrzés alatt bonyolódik. A földalapnak a fogadó állam polgárai számára való tulajdoni juttatását és megőrzését, csakúgy, mint a nyerészkedő földspekuláció kizárását a nemzeti agrárjog „önvédelmi eszköztára” biztosítja. E modell tipikus példáit Japán és az EU tíz tagállama adja, amelyek nem nyitottak szabad földpiacot. Közülük nekünk is mintaértékű lehet a dán és a francia megoldás, mivel az agrárüzemre épülő szabályozókkal működnek.Végül a harmadik modellt a „korlátlanul forgalomképes földtőke” elnevezés jellemezheti. A termőföld fizikailag ugyan még itt is része a nemzetállam területének, viszont jogi természetét tekintve nincs köze az állam szuverenitásához. Csupán tőkének minősül, így tulajdonváltozását kizárólag a fizetőképes kereslet, a tőkehasznosítás profitigényei szabják meg. E modellnél az állam a külföldiek földtulajdonszerzését nem korlátozhatja és nem akadályozhatja meg. Az új tagjelöltekkel folytatott csatlakozási tárgyalások alkuiban Brüsszel a neoliberális földpiactannak ezt az igényét érvényesíti.A termőföld jogharmonizációs kérdésköre A tőke szabad mozgása című (4.) fejezetben szerepel. Ez világosan jelzi a szabad tőkeáramlás mint az acquis vívmányának és új jogi kategóriájának a közösségi értékrendjét: a csatlakozó állam termőföldje nem az államhatalom területi alkotóeleme, nem a nemzeti lét és az életminőség alapfeltétele, még csak a mezőgazdaság és az élelmiszer-termelés alapvető termelőeszközeként sem ismerhető el – ezért kellett problematikáját kiszakítani a „mezőgazdasági csomagból”. Ehelyett az nem több és kevesebb, mint a tőke zavartalan áramlását szolgáló egyik sajátos árufajta, a piac által értékelt termelési tényező.Miképp érvényesül e közösségi vívmány Brüsszel és a magyar fél megállapodásában, amely a fenti fejezetben 2001. június 12-én ideiglenesen lezárta a főtárgyalást? Magyarország az unióba való felvételétől számított hét éven át jogosult fenntartani a külföldiek termőföld-tulajdonszerzésére a földtörvény tilalmát. Meg kell szüntetnie azonban azt már a csatlakozás időpontjától a védett természeti területek tulajdonjogára, amit ettől kezdve a külföldi magánszemély és jogi személy is megszerezhet. Emiatt a hazai földpolitikának mielőbb fel kell gyorsítania a természetvédelmi területek állami felvásárlását.A derogáció megadása ellenében Magyarország kettős jogi kötelezettséget vállalt. Egyrészt a hét év elteltével el kell törölnie a gazdasági társaságok és a szövetkezetek földtulajdon-szerzési tilalmát, mert többé nem tehet különbséget a természetes és a jogi személy szerzőképessége között. Másrészt – kivételt nyújtva a külföldiek átmeneti szerzési tilalma alól – uniós tagsága kezdetétől biztosítania kell a nálunk letelepedő uniós állampolgár földtulajdonszerzését. Ennek feltétele, hogy a jogszerző önfoglalkoztató földműves legyen, legálisan és folyamatosan három éve itt tartózkodjék, és ezalatt földműveléssel foglalkozzon. A külföldi magángazda letelepedésének időtartamát 2001. január 1-jétől kell számítani, így tulajdonszerzési igénye 2004. január 1-jével beállhat.A földhaszonbérletnél csatlakozásunktól fogva nem tehető különbség a természetes és a jogi személyek törvényi feltételei között. Ez abból következik, hogy az EU a liberális földbérleti piac megnyitásához ragaszkodik. Ezért uniós tagként a jogi személy földhaszonbérlőt a székhely, a cégprofil, a térmérték és a szerződés időtartama megkötésével nem korlátozhatjuk, mert e magatartás lehetőségét a római szerződés 56. cikke és a nizzai szerződéssel megalkotott új, 7. cikke kizárja.Jogharmonizációs kötelezettségünk legsúlyosabb hátránya kétségkívül a bel- és külföldi jogi személyek földtulajdon-szerzési képességének hét év utáni általános hatályú elismerése. Ne feledjük, hogy míg az EU tizenöt tagállamának egyike sem ismeri a bérmunkást kizsákmányoló nagybirtokrendszert, a mi földalapunknak több mint felét a bérmunkára épülő nagyüzemek ötszáztól tízezer hektár fölé növő túlsúlya uralja. Ha tőkeerejükkel a bel- és külföldi nagyüzemek hét-tíz év múlva a földtulajdonnal is megszilárdított elsajátítási monopóliumhoz juthatnak, úgy az uniós integráció vélt célja, a polgári modernizáció esélye végleg meghiúsul, felemelkedés helyett társadalmunkra a globalizmus történelmi zsákutcája vár. Az Európához tartozás így a magyar vidéknek nem hozhat többet, mint az államszocialista nagyüzemnek a bérmunkát szipolyozó tőkés nagybirtokkal való felváltását.Lényeges azonban, hogy a csatlakozási tárgyalás során Magyarországnak Brüsszellel szemben ma is fennáll az EU közösségi jogán alapuló jogalapja arra, hogy uniós tagsága esetén is megtagadja a gazdálkodó jogi személyektől a földtulajdont. Mégpedig anélkül, hogy ezzel jogharmonizációs kötelezettségét sértené. A római szerződés tőkeáramlás megzavarásának tilalmáról szóló 56. cikkét értelmezve ugyanis a tárgyaláson maga az EU bizottsága hívta fel a tagjelöltek figyelmét arra, hogy szűk kivételként jogszerűnek fogadható el a szabad tőkemozgás korlátozása. Az EU-bizottság 97/C/220/06. számú közleményében megengedett kivétel öt konjunktív feltételét egy hatodikkal egészíti ki az Európai Bíróság jogértelmezése, amely szerint a kivételt megalapozó, a „közérdeket érvényesítő kötelező elvárások” nem alapulhatnak gazdasági okon. Eszerint van szakmai megoldás, amely meggyőző érvekkel – a gazdasági szempontokat kerülve – alátámasztja azt a társadalmi modernizációs igényt, hogy mezőgazdaságunk birtokszerkezete zárja ki a bérmunkára alapozott nagybirtok uralmát. Ennek viszont előfeltétele, hogy a jogi személy nagyüzem ne lehessen földtulajdonos. A birtokpolitikának e stratégiai elve a hazai vidékfejlesztés követelményrendszeréből vezethető le. (Az álláspontot részletesen kifejti a szerző Megmaradásunk, a föld című könyve. Kairosz K. Bp. 2001, 146–152. oldal.)A harmadik évezred új kihívásai nem tűrik, hogy a nemzeti földpolitika a külföldi földtulajdonszerzés ellentmondásait pusztán a földhasznosítás gazdasági szempontjai és a jogharmonizáció politikai követelményei alapján próbálja feloldani. Sajátos demográfiai, természetföldrajzi és ökológiai kölcsönhatások miatt, továbbá a politikai kényszerek hatására földünk néhány évtizeden belül a lakosság számára döntően nem termelési tényezőt fog jelenteni, hanem a nemzeti megmaradás zálogát. Mivel drámai módon felgyorsult, történetileg vissza nem fordítható folyamatról van szó, ennek lényegét a közvéleményben tudatosítani kell. Enélkül a birtokpolitika nem épülhet társadalmi közmegegyezésre, a politikai döntéshozó pedig nem mérlegelheti döntése súlyát számon kérhető felelősséggel. Melyek az új kihívás főbb elemei? Egyik a hazai népességszám még mindig aggodalomra okot adó alakulása (noha kétségtelen, hogy az 1998-ban bevezetett szociálpolitikai intézkedések pozitív eredményeit néhány kutatóintézet mélyebb elemzésekben is visszaigazolta már). Ehhez járulnak a globális felmelegedés következményei. Az ENSZ-ben végzett tudományos kutatások előrejelzései szerint tizenöt éven belül a tengerek vízszintjének 50 centiméterrel emelkedése – többek közt – Európa szárazföldjének térképét is át fogja rajzolni. Ez eddig nem tapasztalt mérvű migrációs kényszerrel jár. Becslések szerint – a szárazföld részbeni „eltűnése” miatt – Európa népességének egyharmada elvándorlásra és új élettérben való megtelepedésre kényszerül. A Kárpát-medence „földkincse” tehát, úgy is, mint termőföld, úgy is, mint terület, igen rövid időn belül rendkívüli módon felértékelődik. Ezzel együtt fokozódó nemzetközi nyomás hárul a mindenkori magyar kormányra avégett, hogy liberális telepítési politikával a külföldi bevándorlókat milliós nagyságrendben befogadja. Nyilvánvaló, hogy ilyen összefüggések mellett termőföldünk sorsa nem mérhető az uniós tárgyalással kijelölt tőkeszerepén, de még csak azon sem, hogy a vállalkozói haszonszerzés miképp kamatoztathatja a föld élelmiszer-termelő képességét.A valódi tét az, hogy uniós tagságunk ellenére a magyar termőföld miképp maradhat meg mint az államterület szuverenitási alkotóeleme és az állampolgári életminőség döntő létfeltétele. Ilyen célt csak az állami beavatkozás keynes-i szigorát érvényesítő birtokpolitika szolgálhat, amely a termőföld bármely célú hasznosítását alárendeli az állami földkészlet-gazdálkodás társadalmi közmegegyezéssel kialakított követelményeinek.A teendők sürgetően felhalmozódtak. A földjog nemzeti önvédelmi eszköztárának kimunkálása azzal állhatja útját a földspekulációnak és a nagybirtok uralmának, hogy bármely gazdálkodó esetén a mezőgazdasági üzem ismérveit teszi a földtulajdon és a földhasználat közös szabályozó egységévé. Új földjogi és államigazgatási eszköztár kialakításával fel kell számolni a jogellenes külföldi földügyleteket. A Nemzeti Földalap törvényes elővásárlási joga és kellő feltőkésítése, valamint az általános birtokrendezési törvény alapján a birtokszerkezet korszerűsítése hozzájárulhat a családi gazdaságok kialakulásához, a nagyüzem túlsúlyának csökkenéséhez. Az uniós megállapodást követően azonban mindez csak akkor nem pótcselekvés, ha hosszú távra elkötelezett, kiszámítható agrár- és földpolitikára épül.A szerző az MTA doktora, tudományos tanácsadó