A hal találja meg a horgászt és nem fordítva

Európa Kelet felé lejt. Geográfiai és szellemi értelemben egyaránt.Néhány évvel ezelőtt – miután évekig nem tehettem – volt szerencsém egy, a tengerszint felett 700 méterre található svájci kisfaluból kora hajnalban útra kelni, éjfél előtt Bécsbe érkezni, s aztán másnap Budapestre utazni, majd Csíkszeredába autózni. Így három nap alatt megtapasztaltam, mennyire is lejt ez az Európa. Nemcsak a svájci hegyektől a laposabb bécsi medencén és a magyar Alföldön átutazva, hanem megérkezve a már évtizedek óta látogatott román valóságba.A földrajzi adottságok nyilvánvalók, a szellemiség kialakulását pedig a sok évszázados történelmi sorsfordulók irányították. Úgy tűnik azonban, hogy a véget érő XX. század, az Európát eddig megosztó kétpólusú politikai és gazdasági rendszerek megszűnésével a Kelet felé fél évszázada mesterségesen süllyedő szellemiségben is minőségi változásnak kellett bekövetkeznie. Természetesen mind gazdasági, mind kulturális szempontból ma még csak elképzeléseink lehetnek ezekről a változásokról, de bennünket, több mint nyolcvan éve zsugorított hazában élőket és határon túli magyarokat igen erősen befolyásolhat majd egy új európai közösség. Hiszen ebben az új Európában nincs még egy nemzet, amelynek 13 ezer falujából csupán 3200 maradt a hazában, abban a hazában, amelyet saját egykori földje határol. S bár törvények, rendeletek születnek majd, de a jog csak életszerűségre épülhet és végül is rajtunk múlik, a hétköznapi emberi kapcsolatainkon, hogy miként is élünk az adott lehetőségeinkkel. Legyen az európai uniós tagság vagy státustörvény, honi magyarok számára külföldi munkavállalás, vagy az elcsatolt területek magyarjainak szorosabb kötődése az egykori hazához.S hogy miért fontos hangsúlyozni a hétköznapi emberi kapcsolatokat? Mert a nagypolitikát, a kötelező diplomáciai munkát igencsak kiegészítheti a civil segítőkészség, az úgynevezett civil diplomácia. Hiszen bármely törvény annyit ér, amennyire az a hétköznapokban eredményesen működik, amennyire életszerű, emberi tartalommal megtölthető. Különben írott malaszt marad, valóságos emberi tartalom nélkül. Hiába a jogkövető magatartás meg az európai jogharmonizáció, ha mindez az emberek egymás közti viszonya, az összetartó nemzeti érzés hiánya vagy kicsinyes félreértések okán félresiklik.A rendszerfordulás óta eltelt tíz esztendőben pedig a több évtizedes mesterséges elszakítottság után néha nehézkesen, félreértésekkel is számolva alakulgattak a nyugati magyarság, az elcsatolt területek magyarsága és a honi magyarok közti emberi kapcsolatok. Persze ez érthető bizonyos mértékig, hiszen évtizedek óta kialakult emberi mentalitást kellett mind a külhoni, mind a hazai magyaroknak tolerálni. És miként a nyugati, egykori emigráció is különböző országokban élve, más-más emberi tapasztalásokra tett szert, úgy különböznek egymástól az erdélyi, felvidéki vagy vajdasági magyarok élettapasztalásai is. Természetesen minket, honi magyarokat sem lehet egységesen megítélni, hiszen elég, ha csak arra gondolunk, hogy az elmúlt tíz esztendőben milyen riasztó életszínvonalbeli különbségek alakították az egyes családok helyzetét. Tehát a jövő Európáját meghatározó törvények és rendeletek csak akkor hozhatnak bennünket, elszakított magyarokat közelebb egymáshoz, ha egyéni, emberi magatartásunkkal, civil diplomataként, észben tartva a Szabó Dezső-i mondást – minden magyar felelős minden magyarért – próbáljuk az elszakított baráti, ismerősi, családi szálakat összekötni. S talán még azt is mondanám: ez a szálcsomózás, ez a civil diplomácia olykor még fontosabb is lehet, mint a hivatalos diplomáciai erőfeszítések, hiszen egy magánember éppen a közvetlen emberi kapcsolatok okán többet engedhet meg magának, mint amit a hivatalos diplomáciai protokoll.S hogy mennyire fontos ez a civil diplomácia, a segítőkész, jószolgálati ténykedés, arra talán elég, ha példaként fölidézem a kezdeti Ceausescu-rendszertől, az 1969-es első utamtól az azóta évi egy-két látogatás alkalmával, három évtizeden át bekövetkezett erdélyi változásokat, a magyarság romló helyzetét, egyre kiszolgáltatottabb életvitelét, amelyet persze rajtam kívül több millió odalátogató is megtapasztalhatott. És akkor még nem szóltam a Kelet felé süllyedő európai szellemiségnek kiszolgáltatott felvidéki magyarokról vagy a háborús pusztítás közepette és etnikai nyomás alatt túlélésükért küzdő délvidéki magyarokról.De ezen történelmi változások idején azt is észre kellett vennünk, hogy az elcsatolt területek – főként értelmiségi foglalkozású – polgárai miként keresték a hazai párt- és politikai megosztódások szerinti viszonyok között saját lehetőségeiket. Hogy miként próbálkoztak és próbálkoznak a különböző ellentétes világlátású alapítványoktól anyagi támogatást szerezni, legyen az nemzeti elkötelezettségű vagy internacionalista-kozmopolita gondolkodású. Az erdélyi és más, elcsatolt területek magyarságának, de még a nyugati magyarságnak sem lehetne követendő példa a hazai álliberálisok, vagy mostanság politikai hatalom helyett anyagi hatalommal bírók által gerjesztett állandó társadalmi feszültség. Hiszen tíz évvel a rendszerfordulás után egyre inkább elfogadhatatlan az, hogy hétköznapi életünket cinikusan rágalmazók, évek óta „csomagolásra kész” bőrönddel, magas, nyugati ösztöndíjakkal, előadói körutak meghívottjaiként ügyködő civil diplomaták befolyásolják a külhoni magyarok véleményalkotását. Mert mi különbség van ezen civil diplomácia és aközött, hogy mondjuk, Adrian Paunescu, Ceausescu egykori udvari költője a státustörvény kapcsán lefasisztáz bennünket?S hogy ez a gond nem mai gyökerű, arra jó példa Németh László 1935-ös romániai látogatása utáni következtetése, mely szerint, ha el is ítéli a románság vezetőinek és a románoknak a viselkedését az elcsatolt területek magyarjaival szemben, de az akkori „Magyarország beteg közszellemét” átvevő erdélyi magyarságot is hibáztatja, akárcsak az erdélyi magyarság számára követendő társadalmi mintát adni nem képes hazaiakat. A külhoni magyarok, és elsősorban az elcsatolt területeken élők saját boldogulásuk ellen a legroszszabb, amit tettek és tesznek, hogy a hazai pártpolitikai és szervezeti csatározások szerint megosztják önmaguk szellemi egységét. Sajnos, erre már személyes és csoportos példákat is láthattunk.A környező országokban járva megtapasztalhattuk azokat az apró emberi változásokat, amelyek bekövetkeztek némely elcsatolt terület közszereplőjénél, ismertebb személyiségénél. Persze tudjuk, ez olykor törvényszerűen az emberi túlélés érdekében történik, bár egyáltalán nem helyeselhető, hogy a civakodó, hazai politikai élet körülményeihez kívánnak igazodni. Az pedig végképp szomorú, bár logikus, hogy ehhez a hazai politikai és hatalmi harchoz igazodni kivánó külhoni közszereplőket és ismert személyiségeket utánozzák az egyszerű emberek is. De miért ne lett volna ez logikus következmény, ha a rendszerfordulás után azt láthatták a határon túli magyarok, s főként az elcsatolt területek esetében fontos ez, hogy az úgynevezett szocialista rendszer lebontásának érdekében oly sokat tevő, nemzeti elkötelezettséget szem előtt tartó közszereplőket, ismertebb személyeket a sok kicsinyeskedés, alantas pletykálkodás, jellemhibás karrieristák és szlogeneket pufogtató pódiumszónokok szorították ki a közéletből, esetleg választott pozíciójukból. Vagy pedig az emberi gáncsoskodás miatt elment a kedvük a köz érdekében való munkálkodástól és visszavonultak. Holott sokan közülük annak idején vitték Erdélybe az élelmiszert, a könyveket, a kéziratokat, szemben néhány mai közszereplővel, akik jó, ha az utóbbi évtizedben egyszer-egyszer ellátogattak valamely elcsatolt területre. Akik nem tudják, hogy a Tolvajos-tető felé folyó Tolvajos-patak vize olykor kaolintól sárga, akik nem tudják, milyen eltölteni néhány napot a még augusztusban is hűvös éjszakában egy fabódéba bújva a Hideg-Szamos mellett hegynek felbuszozva, majd gyalogolva, Havasnagyfalu közelében, Raka-tóban (Trianontól Racatau) a Hajtás és Hideghegyekkel szemben, amikor viharos szélfúvás közepette villámok csapkodnak a hegygerincen. Akik nem tudják, hogy 1988-ban miként bontották el Dicsőszentmárton katolikus plébániáját és Torda belvárosát, s hogy öt év óta már fizetni kell a Szent Anna-tónál, mielőtt leereszkedhetünk a völgyben csillogó víztükörhöz. És hogy Küküllővár (egyik nagyanyám szülőfaluja) református templomtornyának falán, csúcsos sapkájába mestergerendát verve, méter magas, színes földpáttal készült féldomború tatárfej-ábrázolás található, és 1411-es dátummal jelzett harang szólítja a híveket, egy cserépkályha mögött pedig ma is látható a XIII. században készült, Európában szinte egyedülálló ajtóvasalás.Minderről, s még annyi másról Erdélyben, a Felvidéken és Délvidéken, mit tudnak némely mai közszereplők, pódiumszónokok?Ha pedig az emberi kapcsolatokhoz határon innen és túl hozzáadjuk némely politikus, értelmiségi vagy művész, író, a jelen kormány erőfeszítéseit gyűlölködve szidalmazó „emberjogi” és „személyiségjogi” retorikával operáló nyilatkozatait, a mindenki által köztudott külföldi spekulációs lakásvásárlásoktól az idegenrendészeti intézkedésekig, akkor elképzelhetjük, miként is tudnak olykor tévesen ítélkezni a határon túli és elcsatolt területek magyarjai. S vajon, ha az anyaországi magyarság szellemiségében civakodó, sőt, nemzeti egységről gondolkodásában megroppanó, befolyásolható tömeggé válik, akkor vajon menynyire gyorsul föl az elcsatolt területek magyarságának beolvadása? Akkor talán a ránk kényszerített trianoni békediktátum végleges Trianon lesz minden nap?Amíg közvetlenül határainkon kívül milliós létszámban élnek magyarok, nem tékozolhatjuk el annak lehetőségét, hogy az új európai rendben a magyarság életesélye megnövekedjék. Ezért is nagyon fontos, hogy csak saját lelkiismeretünk és tapasztalatunk alapján próbáljuk az évtizedek óta szétszakított szálakat visszabogozni. Mert lehet bármilyen státustörvény, ha jellemhibások, félrevezetettek is akadnak szép számmal határainkon innen és túl.Az igaz ugyan, hogy tárogatón is el lehet játszani a Stille Nacht, heilige Nachtot, nem is hangzik rosszul, de talán ezen a jellegzetes magyar (kuruc) hangszeren mégis más dallamokat kellene fújni. Amúgy pedig nem árt, ha észben tartunk egy fontos igazságot: hal találja meg a horgászt és nem horgász a halat. A honi és a szórványmagyarság szellemi, lelki tápláléka, amely a létmegmaradást is elősegítheti, csak az egyéni, számítgatás és érvényesülés helyetti közös cselekvésben biztosított. A civil diplomácia eszközeivel is.