A hidegháború kétpólusú struktúráját az Amerikai Egyesült Államok egypólusú dominanciája, illetve a többpólusú világ szereplőinek együttműködése váltotta fel. A hidegháború elvét, amely szerint „az ellenségem ellensége értelemszerűen a szövetségesem”, felváltotta „az ellenségem ellensége nem feltétlenül a barátom, hanem sokkal inkább a vetélytársam” íratlan szabálya.A Szovjetunió összeomlása után hátrahagyott hatalmi vákuumot számos közepes méretű regionális hatalom igyekezett betölteni a földrészeken és a tengereken. Új kihívások, összetett erőviszonyok jellemzik a legújabb korszakot. Nincs olyan rendszer és ahhoz csatlakoztatható ideológia – leszámítva a demokrácia, piacgazdaság és jogállamiság triászát, amennyiben ezeket a társadalmi és gazdasági modelleket egy körülhatárolható ideológiával lehetne azonosítani –, amelyet a szabad gazdasági verseny és az államok közötti, immár ugyancsak szabad geopolitikai rivalizálás rendezőelvként feltételezne. Egyedül a stabilitás megőrzésének igénye az az általánosan elfogadott elv, amellyel szinte minden gyarapodni vágyó nemzetközi szereplő azonosulni tud, és ezért hajlandó alávetni magát a nemzetközi közösség ítéletének. Az egypólusú világban a főszereplőnek, az Amerikai Egyesült Államoknak mindössze két választása van, ha a nemzetközi hatalmi struktúrát jelen állapotában kívánja megőrizni – természetesen saját előnyére. Vagy nyitott rendszerben gondolkozik, az események elébe megy és a multilaterális diplomáciából származó kötelezettségeknek igyekszik megfelelni, ami leegyszerűsítve nem jelent mást, mint aktív részvételt a földgolyó minden jelentősebb térségében, vagy ellenkezőleg, zárt rendszerben, a kölcsönhatások minimalizálásával az „unilateralizmus” útját járja. Ez utóbbi ismérve a teljesen önálló döntés igénye, más nemzetközi szereplők – horribile dictu: szövetségesek – érdekeinek és stratégiájának figyelmen kívül hagyásával (még olyan multilaterális kérdésekben is, mint például a környezetvédelem, vagy a nukleáris védelempolitika). Az első típus a Clinton-kurzus sajátos stratégiájának fő jellemzője volt, míg a második típus mellett a fiatal Bush kormánya kötelezte el magát.Tengeri hatalom lévén, az Egyesült Államok elsősorban az eurázsiai térségben növelte befolyását, csökkentve ezzel az Európai Unió és azon belül elsősorban az ambiciózus Franciaország szerepét, illetve adott esetben szinte teljesen közömbösítette az orosz befolyást, például a Balkánon, és visszaszorította az egyre agresszívebb külpolitikát tanúsító Kínát. Az érv minden esetben az ellenfelek hatalmának csökkentése és a szövetségesek befolyásának semlegesítése révén az Egyesült Államok biztonsága volt.Ezzel szemben a Bush-féle új kurzus már eleve feltételezi az örökölt globális hatalmat és a stabilitását potenciálisan veszélyeztető középhatalmakat. Ezért inkább a hatalom megőrzésére fekteti a hangsúlyt, semmint a befolyás és ezen keresztül a károsnak ítélt kölcsönhatás növelésére.A Bush-adminisztráció önálló, új nukleáris architektúra kialakítására törekszik, mivel tudja, hogy a vezető szerepét veszélyeztető nukleáris eurázsiai hatalmak idővel átvehetik tőle a vezetést, hiszen a föld népességének hetvenöt, nyersanyagkészletének több mint hetven százaléka ebben a térségben van. Ezt az érvelést csak erősíti, hogy a három legjelentősebb regionális hatalom, Kína, Oroszország és India szövetségük feltételeinek kiépítésén fáradozik. Teszik ezt annak ellenére, hogy az Egyesült Királyság és Lengyelország kivételével az európai NATO-tagállamok nyíltan ellenzik a rakétaelhárító rendszerekről szóló ABM-szerződés módosítását.Az unilateralizmus vitathatatlan politikai előnye, hogy a szuverenitás magasabb fokát biztosítja Bush elnöknek, hátránya, hogy nem képes minden esetben rugalmasan alkalmazkodni a nemzetközi kapcsolatok fejlődéséből eredő kihívásoknak. Bush elnök nemzetvédelmi tanácsadója, Condoleezza Rice nem véletlenül bizonygatta a minap a legnagyobb példányszámú francia napilap hasábjain, hogy túl mélyek és szorosak az érdek-összefonódások az Atlanti-óceán két partja között ahhoz, hogy Európa és az USA bármikor is ellenfelek legyenek. Bush maga mondta ki júniusi európai turnéján, hogy az új típusú kihívásokban Európa és az USA közösen osztoznak. Ez a partneri kapcsolat tehát nem hivatástudaton, hanem racionális döntésen alapul. A transzatlanti együttműködés mellett szóló érveket a kölcsönhatásból származó gazdasági és biztonságpolitikai érdekközösségre lehet visszavezetni – ami Magyarország számára is jó hír, hiszen most már mi is a nyertesek táborában vagyunk.
origo.hu
Medvét láttak Hajdú-Biharban
