Kádár temetése a szocializmus eltemetése volt

Így nyár közepén minden évben sajátos mozgás tapasztalható a politikai küzdőtéren. Néhány száz – főleg idősebb – ember kisétál Kádár János Kerepesi úti temetőben lévő sírjához, és ez jó alkalom, hogy Thürmer Gyula tüzes beszédet mondjon a kormány a dolgozó népet fosztogató politikájáról, és megígérje, hogy amint bejutnak a parlamentbe, további leleplezésekkel megnyitják az utat. Hová is? Hát azt majd meglátjuk. A kereskedelmi tévék és a sajtó egy része is felzárkózik az „Állítsunk-e szobrot Kádárnak?”, vagy hogy „Ki volt a XX. század legnagyobb magyar politikusa?” című álkérdésekkel indított kampányhoz, amelyen jókat kaszálnak a telefontársaságok is.A közvélemény egy részében ugyanis makacsul tartja magát az a felfogás, hogy a hatvanas évek közepétől a létező szocializmus bukásáig itt egy szocialista jóléti állam működött, ahol mindenkinek volt munkája, ahol a munkást nem hajszolták, nem fenyegette az elbocsátás réme, és aki ügyes volt, annak még mellékes keresetre vagy szerzésre (lopásról kifejezetten nem esik szó) is nyílt lehetősége. Az árak stabilak voltak, a belföldi élelmiszereket még az átlagos keresetű emberek is meg tudták fizetni, vidéken a háztáji biztosított kereseti lehetőséget. A közüzemi díjak emelkedtek időnként, de azért meg lehetett fizetni azokat, a lakásbérleti díjak is elviselhetők voltak. Mindenki ingyenes orvosi ellátásban részesült, ami olyan volt, amilyen, de a hálapénzzel javítani lehetett az ellátást stb.Annak ellenére, hogy a szocializmus bukásának okait, ezen belül a magyar variánsét is tudományosan népszerűsítve mindenféle médiában több ezerszer leírták, elmondták, és a főbb összefüggések ma már közhelynek hatnak, egy konkrét vita még ma is nehezen lehetséges, ugyanis mondjuk egy kocsmai környezetben a fenti nézetek képviselőinek meggyőzésére roppant kevés esély van. Leszámítva azokat, akik politikailag teljesen tájékozatlanok voltak és maradtak – és ezek nincsenek kevesen –, nem lehet meggyőzni azokat sem, akik felfogták az alapvető gazdasági és politikai összefüggéseket. Ezek legfőbb érve az, hogy miért nem csinálták meg ügyesebben a politikusok az átmenetet, miért rúgtak fel mindent, miért nem őrizték meg a legfontosabb „szocialista vívmányokat”. További érv, hogy óriási a mulasztása az első szabadon választott kormánynak és parlamentnek, hogy nem „intézte el” a külföldi adósságok elengedését.Van aztán egy olyan réteg – minimum több százezres nagyságrendű –, amely semmiféle racionális érvrendszerrel nem rendelkezik, de nem is lehet ilyennel reá hatni. Ezek szemében a politikusok – pártállásra való tekintet nélkül – csak tolvajok, csirkefogók, akik csak a saját hasznukat nézik, és nem törődnek a szegényekkel. Ez utóbbi csoport viszonyát a múlthoz nem helyes nosztalgiának nevezni, ez inkább az elemi politikai kultúra hiánya, a demokratikus értékek iránti közömbösség, amely nagyrészt a korábbi rendszer nevelési rendszerének az eredménye.Teljesen más indíttatásúak – de lényegében a fentiekhez hasonló nézeteket hangoztatnak – azok a volt pártfunkcionáriusok, családtagok, radikálisan baloldaliak, akik a mai Munkáspártban találták meg politikai meggyőződésük kifejezését. Szerintük a Kádár-korszak a magyar történelem kiemelkedő korszaka, Kádár János pedig a XX. század legnagyobb magyar politikusa volt (lásd Moldova György, Gyurkó László). Annyi realitásérzékük azért van, hogy esetleges restaurációról nem beszélnek. A nosztalgia másik sarokpontja maga Kádár János személye. Megítélése a közvéleményben többször változott. 1956-ig egyike volt a párt másodikvonalbeli szürke figuráinak, akiket en bloc utáltak, a többi hasonló vezetővel együtt. Némi egyediséget a teljesen titokban lebonyolított per nyomán elszenvedett börtön, majd az újabb – ugyancsak kommentár nélküli – felbukkanása kölcsönzött neki. Az 1956-os forradalom alatti szánalmas szereplése, majd többszöri színe-változtatás után a megtorlás kíméletlen levezénylése az egyik leggyűlöletesebb figurává tették a hatvanas évek elejére.A jelenlegi nosztalgia alapjául szolgáló Kádár-alak 1962–63-ban alakult ki. Azt majd a történészek vagy kiderítik, vagy nem, hogy kinek vagy kiknek az ötlete volt, hogy ’56 feljogosít minket arra, hogy nagyobb mozgásteret kapjunk a politikában és a gazdaságban, mint szomszédaink. Itt egy sajátos történelmi párhuzam is kézenfekvőnek látszik: 1848 „jutalma” a kiegyezés, 1956-é a „legvidámabb barakk” volt.Mindenesetre az ezt követő két és fél évtized viszonylag nyugalmas korszaka volt XX. századi történelmünknek, amit főleg az idősebb nemzedékek értékeltek, akik 1940 után csak tragédiák sorozatát érték meg. Kádár, az egyszerű munkás (káder) mint jóindulatú családfő jelent meg, aki időnként összekacsint a néppel, azt sugallva – most az egyszer okosabbak voltunk, mint a szomszédaink –, nem éhezünk, mint a románok és a lengyelek, nem vagyunk olyan vaskalaposak a belpolitikában, mint a németek és a csehek, van mit ennünk, innunk, és ötven dollárt is tudunk adni azoknak, akiket háromévente kiengedünk Nyugatra.A Nyugat vette a lapot és adta a hiteleket. Sajtója időnként beszámolt a különleges magyar útról, a nyugati államfők sokasága jött megnézni, hogyan lehet szocializmust építeni, ugyanakkor hússal ellátni az egész népet. Mindnyájunk számára emlékezetes, amikor a magyar tévé 1988-ban bemutatta a brit Vaslady elragadtatását a budapesti Nagycsarnokban. Kádár János pedig egyre jobban élvezte a nagy szocialista reformer szerepét, fogadta a külföldi államfőket, látogatta a kapitalista országokat, beszédei tele voltak lapos közhelyekkel, de ez is illett – most már tudatos – egyszerű munkásból lett népvezérfigurájához. Egy ideig valószínűleg ő maga is elhitte, hogy valami különlegeset és tartósat alkotott. Akik pedig ismerték múltjának számos sötét pontját, vagy elszenvedői voltak az ’56 utáni megtorlásnak, nem szólhattak.Közben a mélyben vagy talán nem is olyan mélyen a válság jelei mutatkoztak. Különösebb közgazdasági képzettség nélkül a hetvenes évek végén rendszeresen megnéztem a nyilvánosan terjesztett Statisztikai Közleményekben az ország külkereskedelmi mérlegadatait, és megkérdeztem magamtól, meddig mehet ez még. A 80-as évek elejére aztán kialakult a pénzügyi válság, az összeomlást csak nagy nehézségekkel hárították el. A szórványosan megjelenő dokumentumokból kiderül, hogy milyen kétségbeesett kapkodással igyekeztek elodázni a fizetésképtelenség megállapítását. Érdekes, hogy ezen évek – 1985 és 1988 közötti három év – gazdaságtörténetét ma milyen visszafogottan kezeli a média... Ugyanis akkor a közvélemény előtt is kiderülne, hogy a magyar szocialista különút zsákutcának bizonyult, amelynek a végéig nem jutottunk el, mert a Szovjetunió összeomlása megváltoztatta a politikai térképet. Így az a látszat keletkezett, mintha a magyar létező szocializmust csak a külső körülmények tették volna tönkre. Rövidesen kiderült az is, hogy a rendszerváltozás után különösebb előnyt nem jelentett a gulyáskommunizmus gazdasága, arra viszont jó volt, hogy hamis illúziókat keltsen a politikáról leszoktatott emberek egy részében.Kádár János személyes tragédiája volt, hogy megérte – élete értelmének – pártjának agóniáját és Nagy Imre újratemetését. Valószínűleg ebbe halt bele, mert elsősorban bolsevik pártkatona volt, és minden egyéb személyes hajlamát ennek rendelte alá. Ugyanakkor szerencséje is volt, mert nem jutott Zsivkov és Honecker sorsára, temetése egyúttal a szocializmus temetése is volt, megalapozva a „kádári aranykor” iránti nosztalgia sarokpontját.